A dinoszauruszokat leszámítva kevés őslény ragadta meg annyira a képzeletünket, mint a valaha élt egyik legnagyobb tengeri ragadozó, a megalodon. A cápák a hosszú évszázadok alatt kétes hírnévre tettek szert, s ha ehhez ráadásként szédületes méretek társulnak, a figyelem felkeltése alighanem garantált. A faj a mai napig rendkívül titokzatos, ezért úgy döntöttem, hogy egy terjedelmesebb összefoglaló keretein belül ismertetem mindazt, amit eddig tudni vélünk róla. Hogyan lehetett mítoszok ihletője? Miként élhetett a tengerek néhai rettegett ura? Milyen tényezők okozhatták letűnését az élet nagy színpadáról?
▲ Esther van Hulsen illusztrációja
Glossopetrae, kígyókövek és madárnyelvek
Az emberek már jóval a paleontológia megszületése előtt tudomást szerezhettek a megalodon létezéséről, valódi kilétéről viszont fogalmuk se volt. Időnként találkoztak leggyakoribb kövületeikkel, a nagyméretű fogakkal, melyekhez mindenféle képzeteket fűztek. Az ókori római polihisztor, Caius Plinius Secundus A természet históriája (Naturalis Historia) című grandiózus művében említi az úgynevezett nyelvköveket (eredetileg glossopetrae).
„A glossopetra az emberi nyelvhez hasonlít, nem a földön keletkezik, hanem a hold fogyásakor hull alá az égből. A holdból való jóslásnál van rá szükség. Hogy ennek ne adjunk hitelt, annak egy másik hazug állítás az oka: azt beszélik, hogy a szeleket lehet vele lecsitítani.”
A középkor babonás népsége sárkányok ritka maradványainak tartotta ezeket, úgy hitték, azok nyelvük végei lehettek egykor. A kifejezésnek rengeteg szinonimája alakult ki az idő folyamán – kígyó- és fecskekövekként egyaránt feljegyzésre kerültek, a hazai kőbányák munkásai pedig madárnyelvekként emlegették a harmadidőszakban élt cápák fogait.
▲ Évrard d'Espinques sárkány-ábrázolása az 1470-es évek környékéről
▲ A norwichi székesegyház sárkányos domborműve
A megalodon tudománytörténetében az első lényegesebb mérföldkő sokkal később jelentkezett. A XVII. század közepén az Itáliában tevékenykedő, egyébként dán származású Niels Stensen (ismertebb nevén Nicolaus Steno) felboncolt egy cápát, majd annak fogazatát gondosan összehasonlította a Földközi-tenger partvidékén felfedezett nyelvkövekkel. Döbbenetes eredményekre jutott tanulmányozását követően: meglátása alapján a nyelvkövek tulajdonképpen egy rég letűnt cápához tartoznak, ezek szolgáltathatnak tanúbizonysággal afelől, hogy a tenger borította térségek valamikor messze benyúlhattak a mai szárazföldek belsejébe. Nézetét kevesen osztották, bár ezen a magatartáson szükségtelen csodálkoznunk. Abban az időszakban a kihalásokat, mint a Földünk íratlan történetében bekövetkezett eseményeket teljességgel elképzelhetetlennek gondolták.
▲ Niels Stensen ilyennek képzelte el a megalodont
Újabb fordulatot a svájci születésű Jean Louis Rodolphe Agassiz hozott, aki a hatalmas fogakat figyelembe véve írta le az őscápát a tudomány számára 1835-ben Carcharodon megalodon néven. 1843-as munkájában (Recherches sur les poissons fossiles) a fehér cápa (Carcharodon carcharias) közeli rokonaként mutatta be a fajt, ám pontosabb rendszertani hovatartozása máig heves vitákat vált ki. A manapság szélesebb körökben elfogadott álláspont szerint a megalodon az Otodus nemzetség tagja, bár néhányan a Carcharocles vagy ritkábban a Megaselachus génuszba történő elhelyezése mellett kardoskodnak.
Egy gigantikus húsevő mindennapjai
A porcos halak osztályának (Chondrichthyes) képviselőjeként a megalodon szilárd váza javarészt nem csontból, hanem porcból állt – e szövetnek ugyanúgy megvannak a maga előnyei, mint a hátrányai. Míg életében könnyű felépítést és nagyfokú mozgékonyságot biztosít az állatnak, addig a kövületté válás szempontjából már kevésbé tűnik jó választásnak, hiszen a teremtmény elpusztulása után hamar lebomlik, gyakran bármiféle nyom nélkül. Ennek következtében a tudósok a kemény, még a csontnál is ellenállóbb dentinnel borított fogak százain felül talán egy tucatnyi csigolyára támaszkodhatnak életmódjának megállapítására. A szegényes leletanyag nyújtotta ablak csupán ködbe burkolózó világra nyithat, azonban a legfrissebb kutatások korábban ismeretlen részletekre világíthattak rá.
▲ Pecsics Tibor illusztrációja a megalodonról
Az első megalodonok a középső miocén alatt, hozzávetőlegesen 16 millió éve jelenhettek meg. Elsősorban bolygónk melegebb vizeiben érezhették otthonosan magukat, de alkalomadtán a hűvösebb régiókban is megfordulhattak. Világszintű elterjedésükről az Európa országaiban (köztük Magyarországon), Afrikában, Észak- és Dél-Amerika földjén, Ázsia déli csücskében, Indonéziában, Új-Kaledóniában, valamint Japánban, sőt, még a távoli Ausztráliában és Új-Zéland szigetein előbukkant fosszíliák árulkodnak.
▲ A szentmargitai megalodonfog a Magyar Természettudományi Múzeum állandó kiállításán (Gasparik Mihály fényképe)
„Mekkora lehetett?” – töprengenek el rajta. Kezdetben az első állkapocs-rekonstrukciókból kiindulva határozták meg a méreteket. Mivel ezeket jobbára a legnagyobb fogak felhasználásával állították össze, téves és túlzó adatokat kaptak a becslések során. Napjainkra újabb módszerekkel igyekeznek megoldani a rejtélyt: a szakértők zöme egyetért abban, hogy a 16–20 méteres hosszúságot érhették el, amihez akár 48 tonnás súly párosulhatott.
▲ Az első állkapocs-rekonstrukciókban fél tucat ember is kényelmesen elfért (fotó forrása: Smithsonian National Museum of Natural History)
▲ Dr. Jeremiah Clifford egy megalodon állkapcsában pózol (Louie Psihoyos fényképe)
„Hogyan nézhetett ki?” – vetődhet fel a következő kérdés. Kizárólag a fogakra és pár csigolyára alapozva meglehetősen nehéz felvázolni a megalodon portréját, ugyanakkor egyre többen képviselik azt az álláspontot, miszerint egy felnagyított, de arányaiban vagy egyáltalán felépítésében sokszor változatlan fehér cápaként lefesteni eléggé messze áll a hiteles ábrázolástól. A jókora test meghajtásához elengedhetetlen a kiterjedt farokúszó, emellett masszívabb állkapcsokat, továbbá tömpébb orrú fejet képzelnek el az őscápának.
▲ Lennart Klein újkeletű illusztrációja a megalodonról
Életük kezdeti szakaszát a partokhoz közel eső, sekély vizekben tölthették, jelentették ki a Floridai Egyetem munkatársai a PLOS One által publikált tudományos dolgozatukban. Catalina Pimiento kollégáival karöltve csaknem négyszáz fogat gyűjtött be Panamában a körülbelül tízmillió éves, tehát a késő miocénból származó, a Gatun-formációhoz tartozó kőzetrétegekből, ebből 28 biztosan megalodonoké. Azóta több ilyen prehisztorikus neveldét tártak fel világszerte, többek között az Egyesült Államok, Panama, Chile, illetve a spanyol Tarragona tartomány területén.
▲ A panamai cápaneveldéről tanúskodó megalodon-fogak (fotó forrása: Catalina Pimiento és társai)
Kenshu Shimada elmondása szerint az újszülöttek igazi óriásokként jöhettek világra, testhosszukat kétméteresre becsülte. A Chicago városában található DePaul Egyetem paleobiológusa a brüsszeli székhelyű Belga Természettudományi Múzeum raktárában pihenő kövületeket alaposabban szemügyre véve vonta le következtetését. A fiatalok viszonylag békességben, a rájuk nézve fenyegetést jelentő ragadozóktól elzártan gyarapíthatták súlyukat a táplálékban gazdag környezetnek köszönhetően. Eleinte a halrajokat tizedelhették meg, ezután a kisebb tengeri emlősökre, például a dugongokra kaphattak rá. Mire huszonöt éves korukra elérték a 10,5–11 méteres hosszúságot, a nyílt vizekbe kiúszva folytathatták a vadászatot féktelen étvágyuk csillapítására.
▲ Fiatal megalodonok felett szárnyaló Pelagornis (Julio Lacerda illusztrációja)
▲ Ennek a termetes bébinek egy tigriscápával kell harcba szállnia a zsákmányért (Julio Lacerda illusztrációja)
A teljesen kifejlett megalodonok a tápláléklánc csúcsán állhattak, az imént említett Shimada a tizenöt centiméter átmérőjű csigolyák növekedési gyűrűiből ítélve 88–100 évben állapította meg élettartamuk felső határát. Egyes vélemények alapján kéthetente minimum egy tonna húst kellett elfogyasztaniuk túlélésük érdekében, meglepő módon mégis a tőlük sokkal kisebb, átlagosan ötméteres zsákmányállatokat részesíthették előnyben, nyilatkozta Alberto Collareta, a Pisai Egyetem őslénykutatója. Kedvenceiknek a szilás- és fogasceteken kívül a fókák számíthattak. Az elejtés technikája a prédák méretéhez alkalmazkodhatott: a közepes termetűeket a mélyből előtörve rohanhatták le, a hatalmasabb bálnákat pedig uszonyaiktól megfosztva tehették mozgásképtelenné. Mindezek nem pusztán alaptalan találgatások, a paleontológusok a megkövesedett maradványokon végzett vizsgálatokra hagyatkozva vélekednek így.
▲ Kisebb bálnákra rárontó megalodon (Alberto Gennari illusztrációja)
▲ Megalodonfogak okozta karcolások egy cet csontján (fénykép: Jazmin Jones & Smithsonian Institution)
▲ Ez a példány egy bálna uszonyába mar bele éppen (Esther van Hulsen illusztrációja)
▲ Cetcsontba törött megalodonfog közelről (fotó: Jazmin Jones & Smithsonian Institution)
A tengerek lakói rémuralomként élhették meg jelenlétét, egy nap azonban, valamikor a jégkorszak hajnalán végre fellélegezhettek. Vajon milyen jelenségek állhattak az óriásfogú őscápa kipusztulásának hátterében?
Távozás az örök vadászmezőkre
Erre a felettébb nyugtalanító talányra a szakértők régóta próbálnak kielégítő magyarázattal szolgálni. Hanyatlásukban a vetélytársak színrelépése mellett a klímaváltozás kellemetlen következményei szintén döntő szerepet játszhattak. Tündöklő szerencsecsillaguk 5–10 millió éve kezdhetett leáldozni a kis és közepes méretű bálnaféléket is érintő, a késő miocénban jelentkező kihalási hullámmal, a vízszint fokozatos apadása idővel erősen lecsökkenthette a neveldéknek alkalmas helyek számát, a delfinfélék megjelenése pedig még tovább gyorsíthatta az elkerülhetetlen bukás folyamatának ütemét. Az intelligens, csapatokban élő állatok legyőzhetetlen konkurenciának bizonyulhattak az életük nagy részét magánosan töltő cápákkal szemben.
▲ Korai kardszárnyú delfinek lakmároznak egy fiatal megalodonból, akárcsak a manapság vadászó rokonaik teszik azt a fehér cápákkal (Dylan Bajda illusztrációja)
Utolsó mohikánjaik a pliocén alkonyán szelhették a habokat. Robert Boessenecker nemrég közzétett számításait alapul véve a korábbi elképzelésekkel ellentétben kicsivel hamarabb, mintegy 3,6 millió évvel ezelőtt jegyezhették fel nevüket az egyszervolt lények szinte végeláthatatlan listájára. Az eltűnésük keltette, más húsevők által betöltetlen űr kedvezett néhai áldozataiknak – napjaink planktont szűrögető titánjai (lásd mondjuk a majd’ 30 méteres kék bálnát) közvetlenül ezután bukkanhattak fel.
▲ A valaha élt talán legnagyobb kajmán, a Purussaurus ül tort egy pórul járt megalodon teteme felett (Julio Lacerda illusztrációja)
A megalodont jelenlegi tudásunk birtokában minden idők egyik leghatékonyabb tengeri ragadozójaként, semmint az általánosan sulykolt agyatlan, brutális gyilkológépként kellene számontartanunk!
A cikk eredetileg 2018. augusztus 13-án jelent meg; frissítve 2021. augusztus 01-én.
A szöveg forrásai:
- a Phys.org cikkei a panamai és az újonnan feltárt neveldék, Kenshu Shimuda megállapításai, valamint Robert Boessenecker számításai kapcsán
- az Earth Archives, a Geology Page és a Sci-News.com híradásai a megalodon kipusztulásáról szóló fejleményekről
- Caius Plinius Secundus: Természetrajz XXXIII–XXXVII. Az ásványokról és a művészetekről. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2001.
- David Moscato írása az Earth Touch News honlapján
- Donald R. Prothero: The Story of Life in 25 Fossils. Columbia University Press, New York, 2015.
- Douglas Palmer: Evolúció. GABO Könyvkiadó, Budapest, 2009.
- Főzy István–Szente István: A Kárpát-medence ősmaradványai. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
- Lambrecht Kálmán: Az ősállatok. DANTE, Budapest, 1927.
- Nicolaus Steno. Biography and Original Papers of a 17th Century Scientist (szerkesztette Troels Kardel & Paul Maquet). Springer, 2013.
- Riley Black (korábban Brian Switek) bejegyzése a National Geographic oldalán
- Ross Piper: Extinct Animals. An Encyclopedia of Species That Have Disappeared during Human History. Greenwood Press, 2009.
Esther van Hulsen DeviantArt-profilja
Pecsics Tibor DeviantArt-profilja
Lennart Klein DeviantArt-profilja
Julio Lacerda DeviantArt-profilja
Dylan Bajda DeviantArt-profilja
Ezúton szeretnék köszönetet mondani az Országos Széchényi Könyvtárnak, Pecsics Tibor barátomnak és Rudolf Jonatánnak, hogy közreműködésükkel színesebbé tehettem a cikkemet!