Fogalmam sincs, miért tértünk be annak idején a gimnázium kicsinyke könyvtárába, néhány részletet viszont sikerült észben tartanom… Az asztalon, majdnem a bejárati ajtóval szemben ott sorakoztak az újonnan megjelent könyvek: az egyik terjedelmesebbnek tűnő darab fedeléről egy fiatal Triceratops nézett velem farkasszemet, így véste be magát az emlékeim közé a Steve Parker nevével jegyzett Őslények enciklopédiája. Sokáig elérhetetlen kívánságom tárgyát tizenöt évvel később, a második kiadás kapcsán nyílt lehetőségem tüzetesebben tanulmányozni. Vágjunk hát bele!

Patricia Vickers-Rich professzor és dr. Thomas H. Rich, a paleontológus-házaspár tollából ered az előszó. Ők amúgy különleges, helyesebben szólva szívmelengető módon kedveskedtek kislányuknak – 1989-ben róla nevezték el az Ausztrália területén feltárt Leaellynasaurát. Különböző témákat érintő tömör összefoglalókkal nyitunk, szó lesz többek között az evolúció természetéről, a fosszilizálódás körülményeiről, valamint a kövületgyűjtés szenvedélyéről. A kötelező alapozókat követően végre kezdetét veheti kalandozásunk az íratlan múlt világában! Kellőképp foglalkoznak a földtörténeti ókorral, a prímet persze a dinoszauruszok viszik (a magasban vitorlázó pteroszauruszokkal, a habokat szelő tengeri őshüllőkkel, továbbá a korai emlősökkel közösen), az uralmuknak véget vető katasztrófa utáni hosszú időszaknak ugyanakkor méltatlanul kevés figyelmet szenteltek, az utolsó szűk harminc oldalon tudták le 66 millió év eseményeit. Afféle hazai sajátosságként rövid ízelítőt kaptunk a Kárpát-medencét valaha benépesítő őslényekről.

Az illusztrációk felhozatala vegyesnek mondható – kiábrándítóan gyermeteg rondaságok éppúgy akadnak köztük, mint idejétmúlt, ám a mai napig szemet gyönyörködtető klasszikusok. A vadászó Euparkeriákat figyelő szőrös therapsida kellemes meglepetésként ért, mert távoli rokonunk ilyesfajta ábrázolása nemcsak évtizedekkel ezelőtt számított kivételesnek, hanem manapság is igen ritka látvány.

▲ Első lépések a szárazföldön (John Sibbick illusztrációja)

▲ Fürkésző tekintet kíséri a kis Euparkeriák mozdulatait (John Sibbick illusztrációja)

Lecserélték a védőborítón a tülkös-galléros óriást, helyette most már egy Utahraptor ágaskodó csontváza látható. Ha e remélhetőleg tudatos választás a közelmúlt kutatási eredményeit figyelembe vevő haladást hivatott tükrözni, akkor feltétlenül jár a pluszpont, hiszen a számos tekintetben madárjellegű, a hátsó lábaikon sarlós karmokat viselő dromaeoszauruszok alapjaiban döntötték meg a dinoszauruszokról korábban alkotott téves nézeteinket: a tohonya, végtelenül ostoba, eleve kihalásra ítélt szörnyetegek lassacskán mozgékony, intelligens állatokká alakultak át. Ebből az üdének ható változásból azonban csupán keveset érzékelhetünk, tudniillik alaposan eljárt az idő a kötet felett. A jelentős felfedezésekben gazdag másfél évtized dacára a tartalom érintetlen maradt – ellentétben az eredetivel, ezért a kedves fordítónknak igazából kifogása sem lehet, miért nem cselekedett a külföldi kollégáihoz hasonlóan a frissítés terén.

▲ Vakmerő Ceratosaurus támad rá a magasan felé tornyosuló Brachiosaurusra (John Sibbick illusztrációja)

▲ Ammoniteszt zsákmányoló ichthyoszaurusz (John Sibbick illusztrációja)

Ha csak ennyi lenne a baj! A szövegben rengeteg bakira bukkantam… az őslénytani ismeretterjesztő művek közül ez a leghanyagabb munka, amivel eddig találkoztam! Az információk közlése folyamatos önismétlésbe fullad, sokadjára szinte teljesen ugyanazt olvasni nagyon fárasztó. A leírások általában unalmasak, jórészt kimerülnek annyiban, hogy az adott teremtmény mikor és hol élt, illetve milyen volt a testfelépítése, mintha az utóbbi a mellékelt képekre pillantva nem lenne eléggé nyilvánvaló. A tudományos kifejezések feltételezhetően nyelvújítói szándéktól vezérelt, izzadságszagtól erősen bűzlő magyarításai (melyek a fogalomtárnál csúcsosodnak ki igazán) azt a szárnyait bontogató sci-fi szerzőt juttatták eszembe, aki kreatív névadáskor buzgón igyekszik számot adni inkább vélt, semmint valós tehetségéről. A teknősök „kelóniák”, a főemlősök „primáteszek”, az ormányosok „proboszcídeák”… Édes istenek, kegyelmezzetek! Mégis ki használja ezeket a szavakat?! Az előbbieknél szerencsére ritkábban jelentkező, abszolút légből kapott sületlenségeken kívül a bugyuta megfogalmazások csalnak rögtön mosolyt az ember arcára.

„A [Proganochelys a] mai teknősökhöz hasonlóan rendetlenül evett, mert táplálékának egy része kiesett a szájából.”

„Az Euoplocephalus nehéz farokbunkóját valószínűleg azért hordta a talaj fölött, hogy azt a földön vonszolva ne koptassa el.”

„Az összetekeredő Dinilysia egy fiatal krokodilt szorongatva megállítja annak légzését, vagyis megfojtja.”

Bármennyire szeretném jó szívvel ajánlani ezt az enciklopédiát, a frissen szerzett tapasztalataim birtokában képtelen vagyok rá. Valóban szép, igényesnek látszó kiadvány, szó se róla, de az a rettenetes (esetünkben idézőjeles) belbecs… Kár érte!

A könyvet a Kossuth Kiadó ajánlotta fel – a kötet profilja ide kattintva érhető el!