Szomorúan vettem tudomásul a pár hete közzétett rossz hírt: az Egyesült Államokban újabb huszonhárom fajt végleg letűntnek nyilvánítottak, puhatestűeket, halakat, illetve madarakat egyaránt. Az ilyen fejlemények szembesíthetnek bennünket a kiábrándító valósággal – a hatodik kihalási hullám a szemünk láttára zajlik le. Az elmúlt évszázadok alatt jóvátehetetlen károkat okoztunk a földi élet sokszínűségében, tevékenységünkkel magatehetetlen élőlények tucatjainak a sorsát pecsételtük meg. Róluk szól a Móra Könyvkiadó gondozásában nemrég megjelent Kihalt állatok atlasza.

Bár a kötetnek kétségkívül szomorú az apropója, a kivitelezés szemet gyönyörködtetőre sikeredett. A gerinc mentén elegáns megjelenést kölcsönző, bordó színű vászonkötés fut végig. A bal oldali illusztrációk a rendkívül sokoldalúnak mutatkozó Jiří Grbavčic művei (ő képregényeken kívül vadnyugati kalandregények borítóin is dolgozott), a részletesebb leírások előtt látható kisebb rajzok pedig a többszörös díjnyertes Pavel Dvorský alkotásai. A nagyalakú kiadványt felütve összesen negyvenegy jobb sorsra érdemes állat tragédiájába nyerhetünk bepillantást, az utóbb hatalmas népszerűségre szert tevőkébe éppúgy, mint a kevéssé ismertekbe.

▲ Az általában szerencsétlen, bugyuta jószágként lefestett dodó a kihalt állatok örökös jelképévé vált

A francia felfedező, Francois Leguat elmondása alapján a Rodriguez-szigeti nyergeshátú óriásteknősök (Cylindraspis vosmaeri) páncéljain lépkedve bárki könnyedén eljuthatott egyik helyről a másikra. A vándorgalambok (Ectopistes migratorius) milliónyi egyedet számláló népes raja állítólag ötszáz kilométer hosszan és negyed kilométer szélességben vonult. A British Museum alapítója, Hans Sloane szerint karibi barátfókák (Neomonachus tropicalis) százai süttették a hasukat a Bahamákon. Ezeknek a valaha tömegesen előforduló teremtményeknek mára hírmondója se maradt, leszámítva azt a néhány kitömött példányt, lenyúzott bőrt vagy többé-kevésbé teljes csontvázat, melyek (főleg manapság) mind felbecsülhetetlen értéket képviselnek.

▲ A jámbor óriás, Steller tengeritehene mindig a bajba jutott társai segítségére sietett – részben ennek köszönhette a vesztét

Olvasás közben az a kissé kellemetlen érzésem támadt, mintha a költőként, valamint fordítóként szintén tevékenykedő Radek Malý alvilági kísérőnkké lépett volna elő, aki a letűnt lények csarnokában önként vállalta a kalauz szerepét. A modern Vergilius szerepébe bújt szerzőnk a rendhagyó tárlatvezetés során elgondolkodtató kérdéseket intéz hozzánk. Nézzük például a szíriai vadszamárról (Equus hemionus hemippus) szóló fejezet záró sorait! „Az európai kultúrában a szamár a butaság jelképe. Ez felvet egy kérdést: vajon mit szimbolizál akkor a Homo sapiens – a »bölcs ember«?” A könyv elsősorban a fiatalabb generációk számára íródott, de nekünk, felnőtteknek ugyanúgy komolyan fontolóra kell vennünk a napnál világosabb üzenetet: eddig rendre kudarcba fulladt kísérleteinkkel hiába igyekszünk meg nem történtté tenni a múltat, a fajok kihalása visszafordíthatatlan folyamat, ezért addig cselekedjünk a védelmük érdekében, míg nem lesz túl késő! „Az ember egyre nagyobb hatást gyakorol a természetre, és ha csak ölbe tett kézzel ül, és nem tesz semmit, akkor nem számíthat arra, hogy a kihalások jelentősen lelassulnak.” – fogalmazott az előszóban David Storch biológus.

▲ Sokak szerint a mai napig élhetnek erszényesfarkasok a vadon mélyén

Rengeteg pótolnivalónk van az őslénytani ismeretterjesztés terén, ám ha a továbbiakban is ehhez hasonló igényes munkák kerülnek majd a hazai könyvespolcokra, akkor sokkal gyorsabban fog menni a felzárkózás!

Hálásan köszönöm a Móra Könyvkiadónak a felajánlott példányt! A könyv profilja ide kattintva érhető el.