A hosszú évmilliókon keresztül tartó elszigeteltségéből fakadóan meglehetősen fura teremtmények népesítették be a legkisebb földrészt néhány ezer éve – a komodói sárkányokhoz közel álló, sokak számára csak megalániaként ismert Varanus priscuson kívül az erszényes oroszlán (Thylacoleo carnifex) erősítette a ragadozók táborát, a növényevők között pedig a nagyra nőtt röpképtelen madarak mellett olyan óriáskengurukat találhatunk, melyek az idő folyamán talán elvesztették az ugrálás képességét.
Ugyancsak az utóbbi csoport ikonikus képviselőjének tekinthető a vombatok, illetve koalák távoli rokonának tartott Diprotodon optatum. Valamelyest befelé forduló lábfejei és általános megjelenése egy otromba, esetlen jószág benyomását keltheti a legtöbbekben, holott az úgynevezett ausztráliai megafauna széles körben elterjedt tagja volt.
▲ Az ausztrál megafauna néhány tagja (Laurie Beirne illusztrációja)
Hatalmas méreteiknek köszönhetően a felnőtt egyedeknek aligha kellett tartaniuk a húsevők támadásaitól: három és fél méteres testhosszuk, csaknem két méteres vállmagasságuk, továbbá több tonnás súlyuk önmagában kedvét szeghette még a legelszántabb vadászoknak is. Annak ellenére, hogy megkövesedett maradványaikra a szigetország számos pontján bukkantak rá, a mai napig elég keveset tudunk egykori életmódjukról. Hogy választ kaphassanak kérdéseikre, Gilbert Price, a Queenslandi Egyetem őslénykutatója társaival egy hozzávetőlegesen 300 ezer éves Diprotodon-metszőfogból vett mintákat. Ezek (az elefántok agyaraihoz hasonlóan) az állatok egész életében nőttek, segítségükkel tépdeshették le a leveleket a fák ágairól. Maga a kövület egyébként a tagállam délkeleti részén elterülő Darling Downs lelőhelyről került elő.
▲ Mintavétel a több százezer éves Diprotodon-metszőfogból (fénykép: Gilbert Price)
A fogakat tanulmányozva a tudósok értékes információkhoz juthatnak hozzá a régmúlt lényeivel kapcsolatban. A különböző módszerek alkalmazásával többek között fény derülhet azok táplálkozási szokásaira, a rokonsági kapcsolatokra, sőt, még arról is árulkodhatnak, hogy néhai gazdájuk merre barangolt. Gilbert csapatával az oxigén-, szén- és stroncium-izotópok arányát figyelte meg, a geokémiai nyomokból pedig váratlan következtetést vontak le. Az eredmények tükrében a Diprotodonok egy körülbelül 200 kilométeres távot tehettek meg északnyugat-délkelet irányban oda s vissza. Ehhez foghatóval az erszényesek között még nem találkoztak, e tekintetben sokkal inkább néhány afrikai patáshoz hasonlítanak. Szinte végeláthatatlan csordák ingáznak évente Kenya és Tanzánia között – a több millió példányt magába foglaló népes seregletet a jobb életkörülmények (a bőséges táplálékforrás, az elviselhetőbb klíma) hajtják előre a számos viszontagsággal járó megpróbáltatáson.
▲ A vonuló Diprotodonok feltűnő jelenségnek számíthattak (Laurie Beirne illusztrációja)
Rod Wells, a Flinders Egyetem gerincesekre szakosodott paleontológusa elképesztőnek tartja a felfedezést, bár kissé kétkedve fogadta a hírt, hiszen véleménye szerint az elmélet igazolásához még több fosszilis bizonyítékra lenne szükség. Ha mégis bizonyítást nyerne a feltevés a későbbiekben, akkor az azt jelentené, hogy a gigászi őserszényesek végleges eltűnése kihatással lehetett környezetük növény- és állatvilágára egyaránt. Mintegy 40–45 ezer éve bekövetkezett kihalásukban valószínűleg nagyobb szerepet játszhattak az éghajlati változások közvetlen következményei, semmint elődeink áldásosnak kevésbé nevezhető tevékenysége.
A cikk eredetileg 2017. november 12-én jelent meg.
A szöveg forrásai:
