Eredetileg egy ennél hosszabb felvezetőt terveztem írni, ám némi gondolkodás után rájöttem, mennyire felesleges ilyesmin törni a fejem – mindenki tisztában van vele, milyen rettenetesen pocsék volt az idei esztendő. Aligha lehet olyan ember, akit ne ért volna valamilyen formában veszteség a világszerte féktelenül tomboló járvány miatt. Akadt azért néhány szebb pillanat: személy szerint például nagyon örültem annak, hogy végre személyesen is találkozhattam hazai szakértőinkkel a szeptember 25-én, a Magyar Természettudományi Múzeum Semsey-termében megrendezett 23. Magyar Őslénytani Vándorgyűlésen. Érdekes előadások hangoztak el aznap, arra a pár órára legalább jól érezhettük magunkat.
Na de elég legyen az emlékek felidézéséből, elvégre nem ezért vagytok itt! 2020-ban sajnálatos módon sokkal kevesebb bejegyzés született az eddig megszokottakhoz képest, bár hozzá kell tennem, valóban említésre méltó fejleményekről sem igazán olvashattunk (a viszonylag kevés kivételt ígérem, a közeljövőben mindenképpen pótolni fogom!). Ne szaporítsuk tovább a szót – íme tizenkét rövid hír olyan paleontológiai felfedezésekről, melyek ebben az évben kimaradtak!
▲ Délelőtt kilenc órától kezdődött a program a vándorgyűlésen (fotó: Magyar Természettudományi Múzeum)
Békák a sarkvidékről
Első alkalommal bukkantak rá ősbékák fosszíliáira az Antarktisz térségében – a részleges csontvázat Thomas Mörs (Swedish Museum of Natural History) vette górcső alá.
▲ Antarktiszi életkép a középső eocénból (Pollyanna von Knorring illusztrációja)
A körülmények akkoriban természetesen nem voltak annyira barátságtalanok, mint napjainkban. Mivel a kihalt őskétéltű ma élő legközelebbi rokonai (a Calyptocephalellidae család fajai) a chilei Andok középső részén elterülő erdőségeket népesítik be, ezért körülbelül 40 millió évvel ezelőtt meleg, nedves klíma uralkodhatott.
A tanulmányt a Scientific Reports publikálta 2020. április 23-án.
Férgek Földünk hőskorából
Feltételezhetően a gyűrűsférgekkel (Annelida törzs) ápolhat szorosabb rokoni viszonyt a Dannychaeta tucolus.
▲ Dannychaeta tucolus (Robert Nicholls illusztrációja)
A gerinctelen maradványait a kínai Jünnan tartomány keleti csücskében tárták fel kambriumi (514 millió éves) kőzetekben. Az aljzatba vájt üregekben tengethették mindennapjaikat.
A tanulmányt a Nature publikálta 2020. június 11-én.
Robert Nicholls weboldala
Krokodil-maraton
Olasz kutatók spanyol munkatársaikkal karöltve tüzetesebb CT-vizsgálatoknak vetették alá a Crocodylus checchiaihoz tartozó leletanyagot a közelmúltban.
▲ Hosszú utat tehettek meg a krokodilok, mire elérték Amerikát (Dawid Adam Iurino illusztrációja)
A koponyát alaposabban szemügyre véve olyan anatómiai jellegzetességekre lettek figyelmesek, melyek az afrikai krokodiloknál nem találhatóak meg, az amerikaiaknál viszont igen, ezért e prehisztorikus őshüllő egyfajta átmeneti formának tekinthető az ó- és újvilági fajok között. Nagyszabású vándorlásának pontosabb részleteit illetően nincs teljes egyetértés a szakmai berkeken belül.
A tanulmányt a Scientific Reports publikálta 2020. július 23-án.
Az álcázás pirinyó mesterei
Belső-mongóliai kövületek szolgálhatnak tanúbizonyságul arra, hogy az úgynevezett zuzmó-mimikri már a jura időszak közepétől fogva, mintegy 165 millió éve jelentheti a túlélés zálogát bizonyos rovarok esetében.
▲ Így olvadhattak bele a környezetükbe a rejtőzködő fátyolkák (Hsziaozsan Co illusztrációja)
A Lichenipolystoechotes nem fátyolkái (Lichenipolystoechotes ramimaculatus & Lichenipolystoechotes angustimaculatus) szárnyaik egyedi mintázatával igyekeztek a környező növényekre (Daohugouthallus ciliiferus) hasonlítani, ezáltal próbálva elkerülni az éhes tekinteteket. Huj Fang csapatának tagjai aprólékos mérésekkel igazolták állításaik helyességét.
A tanulmányt az eLife publikálta 2020. július 29-én.
A változás szele Új-Zélandon
A késő pliocén ideje alatt, úgy 3,2–3,3 millió éve élt Eudyptes atatu a feltűnő megjelenésű bóbitás pingvinek táborát erősítette.
▲ Eudyptes atatuk egy kisebb kolóniája (Giova Favazzi illusztrációja)
Csőre a közeli rokonaiéhoz viszonyítva kevésbé széles, inkább szigonyszerű, így másfajta állatokat fogyaszthatott. Az étrendbeli különbségek kialakulásában az áramlatok irányának megváltozása játszhatott döntő szerepet, ami az óceánok ökoszisztémájának átalakulásához vezetett az elmúlt pár millió évben.
A tanulmányt a Proceedings of the Royal Society B: Biological Sciences publikálta 2020. augusztus 12-én.
El Európából
A keskenyorrú (vagy óvilági) majmok közül a Mesopithecus pentelicusok vethették meg elsőkként a lábukat ázsiai földön, miután elhagyták az öreg kontinens keleti felét.
▲ Mesopithecus pentelicusok (Mauricio Antón illusztrációja)
Két példányuk 6,4 millió éves (tehát a miocén idejéből való) fosszíliáit Nina Jablonski professzor tanulmányozta. Mint azt a neves antropológus elárulta, a főemlősök a talajon és a fák ágai között egyaránt ügyesen mozoghattak.
A tanulmányt a Journal of Human Evolution publikálta 2020 szeptemberében.
Mauricio Antón honlapja
Csöppségek réme
A tojásokból frissen kikelt titanoszauruszokra fenhette fogait az Ogresuchus furatus a mai Coll de Nargó (Lleida tartomány, Katalónia) területén.
▲ Az Ogresuchus portréja (Aina & Agnès Amblás illusztrációja)
Hosszú, a testét függőlegesen alátámasztó lábai jóvoltából a szárazföldön érezte otthon magát. Az orrától a farka végéig mindössze egyméteres ragadozó ugyan a mezozoikum végére letűnt, a Sebecidae család utolsó mohikánjai egészen a miocénig kihúzták.
A tanulmányt a Scientific Reports publikálta 2020. szeptember 17-én.
Dinoszaurusz a vízben(?)!
Dr. Phil Bell (University of New England) kollégáival aprócska dudorokat vett észre a Juravenator starki kivételes módon konzerválódott, a farokról származó bőrlenyomatán.
▲ Juravenator a földi paradicsomban (Jake Baardse illusztrációja)
Meggyőződésük szerint a pikkelyekből kitüremkedő bütykök valaha kifinomult nyomásérzékelők szerepét tölthették be, akárcsak mondjuk a krokodilféléknél. A kistermetű húsevő jó hasznát vehette ezeknek, hiszen 150 millió éve sekély vizű lagúnák övezte szigetek foglalták el Németország helyét.
A tanulmányt a Current Biology publikálta 2020. október 05-én.
A legősibb röpképes óriásmadarak
Még az 1980-as évek közepén, a távoli Seymour-szigeten gyűjtötték be azokat a kövületeket, melyek alapján a Pelagornithidae család eddig ismert legkezdetlegesebb képviselőit írta le Peter Kloess, a Kaliforniai Egyetem végzős hallgatója.
▲ A vitorlázó óriás albatroszok és pingvinek társaságában (Brian Choo illusztrációja)
A nagyra nőtt ősmadarak a földtörténeti újkor hajnalán, hozzávetőlegesen ötvenmillió éve szelték az eget, szárnyfesztávolságukat a tudósok 5–6 méteresre becsülték. Csőrüket fogakra emlékeztető, tűhegyes képletek szegélyezték, valószínűleg halakat, illetve fejlábúakat zsákmányolhattak.
A tanulmányt a Scientific Reports publikálta 2020. október 26-án.
Brian Choo DeviantArt-profilja
Cápákból lett pteroszauruszok
Ahogy az az első beazonosításukhoz képest csaknem százhetven évvel később bebizonyosodott, a kelet-angliai Fenlands környékén lévő foszfátbányák mélyéről előkerült cápatüskék valójában pteroszauruszok állkapocstöredékei.
▲ A megkövesedett maradványok egyik gazdája az Ornithostoma sedgwicki lehet (Nathan E. Rogers illusztrációja)
A felfedezés Roy Smith nevéhez, a University of Portsmouth doktoranduszához köthető. A fosszíliák a Brighton-központú Booth Museum, valamint a Cambridge városában székelő Sedgwick Museum gyűjteményeiben porosodtak.
A tanulmányt a Proceedings of the Geologists’ Association publikálta 2020. november 06-án.
Nathan E. Rogers DeviantArt-profilja
Ferromirum, miért olyan nagy a szemed?
Nagyjából 365 millió évvel ezelőtt, a felső devonbeli tengerekben fürkészhette leendő áldozatait a hatalmas szemekkel rendelkező Ferromirum oukherbouchi.
▲ Ferromirum oukherbouchi (Christian Klug illusztrációja)
Az őscápát a jókora látószervein kívül a szokatlan felépítésű állkapcsa tette különlegessé. A karcsú testalkatú, 33 centiméter hosszú sósvízi vadászt a népes Symmoriiformes rendbe sorolták.
A tanulmányt a Communications Biology publikálta 2020. november 17-én.
A mázlista gyűjtő
Partomlást követően figyelt fel egy korábban ismeretlen ichthyoszaurusz kibukkanó csontjaira Steve Etches a dél-angliai Dorset szomszédságában, 2009-ben.
▲ Thalassodraco etchesi (Megan L. Jacobs illusztrációja)
A Thalassodraco etchesi elnevezésével a szerencsés kövületvadász számára állítottak örök emléket. Az Ophthalmosauridae családot gyarapító halgyík más rokonaihoz hasonlóan a mélységekbe lemerülve szerezhette be táplálékát.
A tanulmányt a PLoS ONE publikálta 2020. december 09-én.
2021 remélhetőleg nyugodtabban telik majd... Ti mindenesetre tartsatok velem továbbra is, és éljük meg együtt a letűnt világ csodáit! Előre a múltba!
A cikk eredetileg 2020. december 30-án jelent meg.
