A pteroszauruszok váltak az első olyan gerincesekké, melyek önerejükből képesek voltak a levegőbe emelkedni. Eredetük legalább olyan rejtélyes, mint letűnésük az élet nagy színpadáról: a korábban előkerült leletanyag arra engedte következtetni a tudósokat, hogy a kréta végére mindössze egyetlen nagyobb csoportjuk maradt fenn. Erre cáfolt rá egy északnyugat-afrikai felfedezés, ami tulajdonképpen alapjaiban írta át a kihalásukról előzetesen gondoltakat.
Dr. Nick Longrich, a University of Bath munkatársa a kezdetektől fogva lenyűgözőnek találta a repülő őshüllőket. Egyetemi hallgatóként arról álmodozott, hogy egyszer komolyabban is tud majd velük foglalkozni. Kívánsága Marokkóban teljesült, ugyanis az ország északi térségében található foszfátbányák egyikéből egy számára rendkívül ismerős fosszília került elő, melyhez hasonlóval az Illustrated Encyclopedia of Pterosaurs című könyv lapjain találkozott utoljára. Úgy döntött hát, hogy David Martill és Brian Andres kollégáival karöltve ásatásokba kezd a Khouribga közelében elhelyezkedő Sidi Daoui és Sidi Chennane lelőhelyeken. Vállalkozásukat nem várt siker koronázta – feltárásaik végén három család legalább hét különböző fajáról született feljegyzés, és összesen több, mint 200 példánytól kerülhettek elő megkövesedett maradványok.
▲ A foszfátbányák elhelyezkedése és a lelőhelyek rétegsorainak részletesebb elemzése (szemléltető ábra: Dr. Nick Longrich & társai)
A kövületek tanúbizonysága szerint ezek a pteroszauruszok megjelenésükben többé-kevésbé különböztek egymástól, a felépítésbeli eltérések (például a csőrszerű állkapcsok alakja, a nyak hossza vagy a szárnyak jellegzetességei) másfajta életmódokat sejtetnek. A közeli rokonságban álló Pteranodontidae és Nyctosauridae családok képviselői a magasban vitorlázva szemelhették ki zsákmányaikat: az utóbbiakról néhányan azt feltételezik, hogy a szulákhoz vagy jégmadarakhoz hasonlóan a vízbe csapódva halászhattak. Az Azhdarchidae csoport tagjai inkább a szárazföldön érezhették otthon magukat, és a partokat átkutatva, esetleg a sekély tengerben gázolva nézhettek a mindennapi betevő után.
▲ Jelenet Sidi Daoui néhai pteroszaurusz-kolóniájának életéből: a levegőben egy Tethydraco regalis veszi üldözőbe a nála kisebb Alcione elainust a könnyű zsákmány reményében, miközben a hatalmas Phosphatodraco mauritanicus a puszta felbukkanásával zavarta meg a Simurghia robusta- és Barbaridactylus grandis-egyedekből álló csapat nyugalmát (Joschua Knüppe illusztrációja)
A paleontológusok közös munkájuk részeként felülvizsgálták azt a magát sokáig tartó elméletet is, miszerint a repülő őshüllők változatossága (részben talán a madarak térnyerésének következtében) a földtörténeti középkort lezáró időszak utolsó 50 millió évében fokozatosan csökkent. Mint kiderült, sokszínűségük a feltételezéssel ellentétben egyre inkább kidomborodott a mezozoikum vége felé közeledve, sőt mi több, a közepes és nagyméretű repülő őslények – a két métert elérő vagy azt meghaladó szárnyfesztávolságú állatok – körében dominánsak maradtak. Akárcsak maga a felfedezés, ez a fordulat is meglehetősen váratlan volt, de valamennyire mégis kiszámítható. A pteroszauruszok csaknem papírvékonyságú, üreges csontjai kevésbe ellenállóak a kövületté válás folyamán fellépő természeti hatásokkal szemben, éppen ezért már azt egy kisebb csodának foghatjuk fel, ha töredékes maradványaik helyett épebb megtartású fosszíliáik kerülnek napvilágra. A jelen esethez hasonló események ugyanakkor a kutatók életében és a tudomány világában egyaránt örök nyomot hagynak.
▲ Kréta végi pteroszauruszok és madarak összehasonlítása (szemléltető ábra: Dr. Nick Longrich & társai)
Dr. Longrich meglátása alapján ez még csak a jéghegy csúcsa. „Hiszem, hogy a későbbiekben még több fajt találhatunk.” – fogalmazott izgatottan a szakértő.
A cikk eredetileg 2018. április 18-án jelent meg.
A szöveg forrásai:
- a Geology Page beszámolója
- az Earth Archives összefoglalója
- maga a tanulmány a PLOS Biology által publikálva
Mark Witton blogja
Joschua Knüppe DeviantArt-profilja
