„A természetes ütemnél ezerszer gyorsabban tűnnek el végleg a fajok” – számolt be néhány nappal ezelőtt a ScienceAlert. „Elpusztult Sudan, az utolsó hím északi szélesszájú orrszarvú” – tette közzé a National Geographic pár hónapja. Az interneten böngészve sajnos egyre többször futhatunk bele hasonló, felettébb aggasztó hírekbe, leszűrve belőlük a következtetést, hogy bolygónkon manapság valami nagyon nincs rendben. Elizabeth Kolbert a helyzetet megelégelve tollat ragadott, majd a dolgok sűrűjébe vetette magát. Munkájának gyümölcse, A hatodik kihalás idehaza az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg.

Elizabeth Kolbert 1961-ben látta meg a napvilágot, gyerekkorának korai szakaszát Bronxban töltötte. A gimnáziumból leballagva a Yale University irodalom szakán képezte magát, 1983-ban a Fulbright Scholarship ösztöndíját elnyerve a hamburgi egyetemen folytathatta tanulmányait. Újságírói karrierjét ugyanebben az esztendőben kezdte a The New York Times szerkesztőségében, emellett könyvein is folyamatosan dolgozott. A hatodik kihalás sorban az ötödik, ami olyannyira megtetszett a szakma nagyjainak, hogy 2015-ben a szerzőnőnek ítélték oda a Pulitzer-díjat az általános ismertető művek kategóriájában.

▲ Elizabeth Kolbert az Andok csúcsán, teljes menetfelszerelésben (fotó forrása: elizabethkolbert.com)

Az író a buja dzsungeleket bejárva, az óceánok vizébe csobbanva, barlangok mélyére merülve és hegyormokat hágva jutott hozzá a kirakós egy-egy újabb darabjához. Kalandja végén ezeket összeillesztve sejlett fel benne a baljós jövőkép – éppen a hatodik nagy kihalás zajolhat le a szemünk láttára. A kötetben szerepeltetett események közös pontja az emberi tevékenység, amivel tudatosan vagy épp akaratlanul problémák egész tárházát indították meg szerte a világon. A fenyegetés minden távolságot áthidalva mára a legkisebb zugokban is felütötte rút fejét, ám a tudósok sorra vették fel a kesztyűt a mind inkább kilátástalannak tűnő küzdelemben. Bár messze vagyunk még attól, hogy kényelembe helyezve magunkat hátradőlhessünk, az eddig elért eredmények magukért beszélnek. A kaliforniai kondornak csupán huszonkét egyede maradt fenn az 1980-as évek közepére, de az erőfeszítéseknek hála populációjuk 2014 októberére 425 példányt számlált – csibéiket ál-villanyvezetékek építésével tanították meg arra, miként ne üttessék magukat agyon az árammal. Egy pilótacsapat minden évben ultrakönnyű repülőgépekkel mutatja be a délre vezető, körülbelül kétezer kilométeres költözési útvonalat az ifjú, fogságban nevelkedett lármás darvaknak. „Az ember képes a kipusztulásba taszítani gyakorlatilag bármilyen nagy emlősfajt, ugyanakkor egészen messzire elmehet megmaradásuk szavatolásáért is.” – figyelt fel a kettősségre John Alroy.

▲ Egy kaliforniai kondor (Gymnogyps californianus) csibéjét etetik az anyát helyettesítő báb segítségével (fénykép: San Diego Zoo and Safari Park)

A témához természetesen szorosan kötődik a paleontológia, így Elizabeth Kolbert ennek kitüntetett figyelemmel adózott. A különböző őslények (lásd mondjuk az amerikai masztodont, az óriásalkát, a Discoscaphites nemzetségbe tartozó ammoniteszt vagy a Dicranograptus ziczac graptolitát) példáin keresztül kalauzolnak el bennünket a földtörténeti tömeges pusztulások felfedezéseinek idejébe, és szemtanúi lehetünk a hivatalos álláspontok folyamatos formálódásának a bővülő leletanyag tükrében. Korábban nem közölt részletekkel gazdagíthatják meglévő tudásukat a tudománytörténetben szívesen elmélyedők, ezenkívül a jegyzetekben, valamint a válogatott irodalomban felsorolt hivatkozások, tanulmányok és egyéb jellegű munkák kiváló alapokat nyújthatnak további kutatásokhoz. A kevés fordítási bakit leszámítva egyetlen helyen élnék kifogással a szerzőnő munkáját illetően: a részben a jégkorszak óriásainak letűnését taglaló tizenegyedik fejezetben (Az orrszarvú ultrahangra megy) azoknak, akik a vitában az éghajlatváltozásban látják az úgynevezett megafauna pusztulásának főbb okozóját, mindössze egy kisebb bekezdésnyi hely jutott. Meglátásom szerint a két ellentétes nézőpontú tábor véleményeinek ütköztetésével színesebben, kevésbé egyoldalúan lehetett volna felvázolni a probléma megoldásának nehézségeit az olvasók előtt.

▲ John James Audubon az 1830-as években készített akvarellje egy pár óriásalkáról (Pinguinus impennis) – a festő már csak egy kitömött példány alapján alkothatta meg remekművét a valaha elterjedt madárfajról

Charles Lyell, a XIX. századi geológia egyik legnagyobb alakja kapcsán gyakran szokás emlegetni: „A jelen a múlt kulcsa.”. Az utóbbi egyúttal a jövőé is, ahogyan azt jelen kötettel együtt az elmúlt évek számos, a prehisztorikus idők gigantikus méreteket öltött kríziseinek hátterét minél jobban megismerni kívánó publikációi kihangsúlyozták. A hatodik kihalás tanulságos és egyben elgondolkodtató olvasmány, nem kizárólag az otthonunk jövőjét szívükön viselőknek ajánlva.

„Ha jobban megismerjük Földünk múltjának történetét, nagyobb felelőséggel gondolkodunk bolygónk életének jelenéről és eljövendő fejlődéséről is.”

Zdenek V. Spinar

A bemutató eredetileg 2018. július 16-án jelent meg.

Köszönöm az Európa Könyvkiadó felajánlását! Az érdeklődők ide kattintva érhetik el a könyv profilját, a szerzőnő honlapján pedig még több látni- és olvasnivaló (például interjúk) található meg.