„A föld termékeny, a lagúnákban mindig van kifogni való hal, mindenkinek megvan a saját földecskéje, és soha nem kell éhezniük. Így valóban szép az élet. A virágok káprázatosak, az étel ínycsiklandó, a lányok gyönyörűek, a zene fülbemászó. Tennivaló ugyan akad, de az sem túlságosan megerőltető, és mindig jut idő a földi örömök élvezésére.” – emlékszik vissza könyvében a Tongai Királyságban eltöltött csodás napokra Sir David Attenborough, a lovaggá ütött természettudós. A polinéz szigetvilágon egykor valóban paradicsomi állapotok uralkodtak – egészen addig, míg az ember be nem tette a lábát, megpecsételve ezzel számos őshonos állatfaj sorsát.
A Tongoenas burleyi maradványait az ‘Eua, ‘Uiha, Foa, Ha‘afeva, Lifuka, valamint Tongatapu területén feltárt régészeti lelőhelyeken gyűjtötte be Dr. David William Steadman ornitológus, a Floridai Természettudományi Múzeum kurátora a Simon Fraser Egyetem archeológusa, David Burley társaságában. A leletanyagot górcső alá vetve egy kisebb katasztrófa részletei bontakoztak ki előttük: a tonga-szigeteki óriásgalambok hozzávetőlegesen hatvanezer évig háborítatlanul tengethették mindennapjaikat, ám a később betelepült törzsiek (feltehetően finom húsukért) legfeljebb két évszázad leforgása alatt mind egy szálig levadászhatták őket. Az utolsó példányok körülbelül 2850 éve pusztulhattak el.
▲ A vörösbütykös császárgalamb (Ducula rubricera) fehér és a Tongoenas burleyi barnás árnyalatú csontjai (fénykép: Rose Roberts & Floridai Természettudományi Múzeum)
A Tongoenas mérete egy nagyobb kacsáéval vetekedhetett, súlya a becslések alapján akár az ötszöröse is lehetett a nagyvárosokat manapság benépesítő rokonaiénak, mégis megőrizte röpképességét. Dr. Steadman úgy véli, hogy a hatalmas madár tollazata élénk színekben pompázhatott, ami különös módon remekül elrejthette őt a lombkorona sűrűjében. A szakértők elmondása szerint bárminemű gond nélkül nyelhette el a golflabda nagyságú gyümölcsöket: többek között a mangó-, gujáva- és imafüzérfák terméseit fogyaszthatta, az ürülékével együtt távozó magok elpotyogtatásával pedig fontos szerepet tölthetett be az akkori ökoszisztémában. „A Tongoenas kihalása jó néhány helyi növény fennmaradását sodorta veszélybe.” – hívta fel a figyelmet az égető problémára Oona Takano, az Új-Mexikói Egyetem doktorandusza.
▲ Danielle Byerley illusztrációja a Caloenas canacorumról (balra) és a Tongoenas burleyiről (jobbra)
A kutatók kedves barátjuk, Wayne Arthur Whistler emlékére állították össze a Zootaxa által publikált tanulmányukat. Az amerikai származású, de valaha főként Szamoán, illetve Tongán tevékenykedő botanikus szervezete idén áprilisban adta fel a harcot a koronavírus ellen folytatott küzdelemben.
A cikk eredetileg 2020. augusztus 21-én jelent meg.
A szöveg forrásai:
- a Sci-News.com híradása
- David Attenborough: Utazások a világ túlsó felére. Park Könyvkiadó, Budapest, 2019. 168. o.
- Natalie van Hoose írása a Florida Museum honlapján
