Fejezetek a Kőzetek Naplójából

Az őslakók okozhatták a tonga-szigeteki óriásgalamb vesztét

2021. június 19. 12:00 - Fejes Valentin

„A föld termékeny, a lagúnákban mindig van kifogni való hal, mindenkinek megvan a saját földecskéje, és soha nem kell éhezniük. Így valóban szép az élet. A virágok káprázatosak, az étel ínycsiklandó, a lányok gyönyörűek, a zene fülbemászó. Tennivaló ugyan akad, de az sem túlságosan megerőltető, és mindig jut idő a földi örömök élvezésére.” – emlékszik vissza könyvében a Tongai Királyságban eltöltött csodás napokra Sir David Attenborough, a lovaggá ütött természettudós. A polinéz szigetvilágon egykor valóban paradicsomi állapotok uralkodtak – egészen addig, míg az ember be nem tette a lábát, megpecsételve ezzel számos őshonos állatfaj sorsát.

oriasgalamb_fb.jpg

A Tongoenas burleyi maradványait az ‘Eua, ‘Uiha, Foa, Ha‘afeva, Lifuka, valamint Tongatapu területén feltárt régészeti lelőhelyeken gyűjtötte be Dr. David William Steadman ornitológus, a Floridai Természettudományi Múzeum kurátora a Simon Fraser Egyetem archeológusa, David Burley társaságában. A leletanyagot górcső alá vetve egy kisebb katasztrófa részletei bontakoztak ki előttük: a tonga-szigeteki óriásgalambok hozzávetőlegesen hatvanezer évig háborítatlanul tengethették mindennapjaikat, ám a később betelepült törzsiek (feltehetően finom húsukért) legfeljebb két évszázad leforgása alatt mind egy szálig levadászhatták őket. Az utolsó példányok körülbelül 2850 éve pusztulhattak el.

a_vorosbutykos_csaszargalamb_es_a_tongoenas_burleyi_csontjai_rose_roberts_floridai_termeszettudomanyi_muzeum.jpg

A vörösbütykös császárgalamb (Ducula rubricera) fehér és a Tongoenas burleyi barnás árnyalatú csontjai (fénykép: Rose Roberts & Floridai Természettudományi Múzeum)

A Tongoenas mérete egy nagyobb kacsáéval vetekedhetett, súlya a becslések alapján akár az ötszöröse is lehetett a nagyvárosokat manapság benépesítő rokonaiénak, mégis megőrizte röpképességét. Dr. Steadman úgy véli, hogy a hatalmas madár tollazata élénk színekben pompázhatott, ami különös módon remekül elrejthette őt a lombkorona sűrűjében. A szakértők elmondása szerint bárminemű gond nélkül nyelhette el a golflabda nagyságú gyümölcsöket: többek között a mangó-, gujáva- és imafüzérfák terméseit fogyaszthatta, az ürülékével együtt távozó magok elpotyogtatásával pedig fontos szerepet tölthetett be az akkori ökoszisztémában. „A Tongoenas kihalása jó néhány helyi növény fennmaradását sodorta veszélybe.” – hívta fel a figyelmet az égető problémára Oona Takano, az Új-Mexikói Egyetem doktorandusza.

caloenas_canacorum_tongoenas_burleyi_danielle_byerley.jpg

Danielle Byerley illusztrációja a Caloenas canacorumról (balra) és a Tongoenas burleyiről (jobbra)

A kutatók kedves barátjuk, Wayne Arthur Whistler emlékére állították össze a Zootaxa által publikált tanulmányukat. Az amerikai származású, de valaha főként Szamoán, illetve Tongán tevékenykedő botanikus szervezete idén áprilisban adta fel a harcot a koronavírus ellen folytatott küzdelemben.

A cikk eredetileg 2020. augusztus 21-én jelent meg.

A szöveg forrásai:

_png_fejezetek_a_kozetek_naplojabol_tamogato_gomb.png

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://akozeteknaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr1816427196

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása