A 2018-as év ismét rendkívül izgalmasnak, felfedezésekben felettébb bővelkedőnek bizonyult a földtörténeti múltat kutatóknak. A paleontológusok szinte hetente írtak le addig ismeretlen fajokat, vagy újabb, néha egészen meglepő adalékokkal gyarapították korábbi ismereteinket, sőt, olykor valóban kivételes, szenzációs fejlemények hírei járták be a virtuális teret. Sűrűn születtek hát a friss bejegyzések, ám még így is bőven akadt olyan téma, amik idén nem kaptak külön cikket. Most ezekből válogattam össze egy csokorra valót, pontosabban egy tucatnyit. Igyekeztem úgy meghozni a választásaimat, hogy végül egy színes, minél több korszakon átívelő és a különböző állatcsoportokat lehetőleg egyformán érintő válogatás kerüljön az olvasók szeme elé. Íme, tizenkét rövid hír, melyek kimaradtak ugyan, de mindenképp figyelemre méltóak!
Óriásdenevér Új-Zélandról
Több, mint 150 éve volt az utolsó alkalom, mikor a tudósok egy valaha Új-Zélandon élt denevérfajjal bővíthették országuk faunáját. Mintegy 16–19 millió éves, a kora miocénból származó kőzetrétegekben bukkantak rá a Vulcanops jennyworthyae fosszíliáira.
▲ A múlt században kihalt Mystacina robusta – megjelenésében ehhez nagyon hasonló lehetett a Vulcanops jennyworthyae (Gavin Mouldey illusztrációja)
Az „óriás” jelző alkalmazása jelen esetben valamelyest megtévesztő, hiszen súlyát legfeljebb 40 grammra becsülték. Habár fogazata alapján túlnyomórészt növényeket fogyaszthatott, étrendjét néhanapján kisebb gerinctelenekkel (rovarokkal, esetleg pókokkal) egészíthette ki.
A tanulmányt a Scientific Reports publikálta 2018. január 10-én.
Színpompás dinoszaurusz
Körülbelül 161 millió éve tengethette mindennapjait a Caihong juji a mai észak-kínai Hopej tartomány vidékén. Mint azt a részletesebb elemzések bebizonyíthatták, a fején, a mellső lábain, valamint hosszú farkán irizáló tollakat viselhetett – ha ezeket fény érte, a szivárvány minden színében pompázhattak.
▲ Caihong juji (Csuang Csao illusztrációja)
A feje tetején végighúzódó csontos taréjt ugyanakkor a ragadozó dinoszauruszok egyik kezdetleges ismertetőjegyének tartják az őslénykutatók. Ritkaságszámba menő, csaknem teljes csontvázát egy földműves fedezte fel még 2014-ben.
A tanulmányt a Nature Communications publikálta 2018. január 15-én.
Gyíkok módjára viselkedő őshüllők
Egyes gekkók és szkinkek a farkuk levetésével próbálják meg túlélni a rájuk leselkedő vadászokkal való, sokszor végzetes kimenetelű találkozást. Aaron LeBlanc kollégáival erre a ritka jelenségre utaló jelekre figyelt fel a gyíkokkal közeli rokonságban nem álló őshüllőknél.
▲ Robert Reisz illusztrációja a speciális farokcsigolyákról, a Captorhinus példájával szemléltetve
Az idén márciusban közzétett tudományos dolgozatuk eredményeinek tükrében a Captorhinidae család néhány tagja cselekedhetett hasonlóképpen. A csoport legkorábbi képviselői a karbon alatt tűntek fel, utolsó mohikánjaik pedig egészen a perm végéig kihúzhatták.
A tanulmányt a Scientific Reports publikálta 2018. március 05-én.
Álcázták magukat a hangyalesők lárvái
A hangyalesők falánk lárvái trükkös módszerrel próbálnak hozzájutni táplálékukhoz: egy homoktölcsér alján gubbasztva várnak gyanútlan áldozataikra. A középső kréta idejéből való zárványok tanúbizonysága szerint a félelmetes rovarcsemeték egyéb módszerek bevetéséhez is folyamodhattak.
▲ Prehisztorikus hangyalesők lárvái (Tinghua Jang illusztrációja)
Néhányan közülük a közvetlen környezetükben előforduló anyagokat a testükre tapasztva igyekeztek észrevétlenek maradni. Ezen ízeltlábúak körében az álcázás legalább háromszor, egymástól függetlenül jelenhetett meg.
A tanulmányt a Nature Communications publikálta 2018. augusztus 22-én.
„Minden gyíkok ősanyja”
A 2000-es évek derekán, az olaszországi Dolomitok lábainál találtak rá a Megachirella wachtleri maradványaira. A kicsinyke, orra hegyétől a farka végéig tizenöt centis teremtményt a populáris média „minden gyíkok ősanyja”-ként kezdte el emlegetni.
▲ Megachirella wachtleri (Davide Bonadonna illusztrációja)
A kifejezés ezúttal egészen helytálló, hiszen az ehhez hasonló állatokból fejlődhettek ki később a gyíkok (Sauria), a kígyók (Serpentes), továbbá az ásógyíkalakúak (Amphisbaenia). Személyében a pikkelyes hüllők rendjének (Squamata) eddig ismert legősibb képviselőjét tisztelhetjük.
A tanulmányt a Nature publikálta 2018. május 30-án.
Davide Bonadonna Facebook-oldala
Gyantába ragadt békák
Hozzávetőlegesen 99 millió éve ehettek egy jót utoljára azok a békák, melyeket gyantába ragadva ért utol végzetük. Borostyánba börtönzött leleteik Mianmar északi részén kerültek felszínre.
▲ Egy Electrorana limoae utolsó vacsorája (Damir G. Martin illusztrációja)
A négy Electrorana limoae-példány csontjai háromdimenziós formájukban őrződtek meg. A fiatal kétéltűek mindössze a 2,2 centiméteres hosszúságot érték el.
A tanulmányt a Scientific Reports publikálta 2018. június 14-én.
Damir G. Martin weboldala
Cápa-bumm a dinoszauruszok uralmának utolsó szakaszából
Egy nemzetközi csapat augusztusban arra a konklúzióra jutott, hogy a cápák egyes csoportjainál jelenleg fennálló viszonyok kialakulása szoros összefüggésben állhat a földtörténeti középkor végén bekövetkezett globális katasztrófával, illetve annak közvetlen hatásaival.
▲ Cápák az úgynevezett maastrichti korszakból, a mezozoikum végéről (Julius Csotonyi illusztrációja)
A szakértők több száz fogat górcső alá vetve jutottak el megállapításukig, miszerint a dinoszauruszok uralmának véget vető kataklizmát követően a heringcápa-alakúak (Lamniformes) helyett a kékcápaalakúak (Carcharhiniformes) rendje vált uralkodóvá a világ tengereiben.
A tanulmányt a Current Biology publikálta 2018. augusztus 02-án.
Julius Csotonyi honlapja
Legyek rettegett rémei
A hártyásszárnyúak (Hymenoptera) népes táborában a mai napig szép számban képviseltetik magukat a parazita életmódot folytató darazsak. Thomas van den Kamp vizsgálatához 1510 darab, a Bázeli és a Svéd Természettudományi Múzeum gyűjteményeinek részét alkotó megkövesedett légybábot használt fel.
▲ Egy nőstény Xenomorphia resurrecta peterakás közben (illusztráció forrása: Thomas van den Kamp & társai)
A nagyteljesítményű mikrotomográfok sugarai összesen 55 esetben fedték fel az élősködés egyértelmű nyomait. A legyek bábjaiba a Xenomorphia, a Coptera, valamint a Palaeortona nemzetségekbe sorolható fajok rakták le petéiket.
A tanulmányt a Nature Communications publikálta 2018. augusztus 28-án.
A türelem óriás húsevő halat terem
A Drexel University dolgozói immár nagyon jól tudhatják, milyen fantasztikus érzés az, ha a kitartás végül meghozza mézédes gyümölcsét. Majd’ 25 éves, egy Pennsylvania állambeli lelőhelyen végzett ásatásoknak köszönhetően sikerült teljesebb képet alkotnunk a Hyneria lindae nevű őshalról.
▲ Egy Hynerpeton bassetti a szomszédos fa törzsére menekült a közelében portyázó Hyneria lindae elől (Yuriy Priymak illusztrációja)
3–4 méteres hosszával a devon méltán rettegett ragadozói között tarthatjuk számon, állkapcsaiban még a fehér cápáénál is hatalmasabb fogak sorakoztak. A zavaros szubtrópusi vizekben a koponyája felső részén elhelyezkedő, a nyomás különbségeit érzékelő speciális szerveinek vehette legnagyobb hasznát.
A tanulmányt a Journal of Vertebrate Paleontology publikálta 2018 májusában.
Yuriy Priymak DeviantArt-profilja
A klímaváltozás végzett volna az erszényes oroszlánnal?
A bizarr látványt nyújtó erszényes oroszlán (Thylacoleo carnifex) számos társával együtt körülbelül 40 ezer éve tűnhetett le az élet színpadáról. Kipusztulásának valódi okait Dr. Larisa DeSantis (Vanderbilt University) deríthette ki társszerzői segítségével.
▲ Peter Schouten illusztrációja a Thylacoleo carnifexről
Feltevésük alátámasztására a fogakban található kémiai nyomokra hagyatkoztak. Elmondásuk alapján az ausztrál megafauna lesből támadó csúcsragadozójának végzetét az otthonául szolgáló erdős vidékek fokozatos eltűnése okozhatta.
A tudósok következtetéseikről a Society of Vertebrate Paleontology éves szakmai gyűlésén tartottak előadást.
Peter Schouten online galériája
A valaha talált legkisebb dinó-lábnyomok
Dél-Korea földjéről csak ritkán hallhatunk őslénytani témájú bejelentésekről, ám ha ez mégis megtörténik, szinte biztosan valamilyen szenzációs dologra számíthatunk. Legutóbb például a Dr. Anthony Romilio (University of Queensland) vezette csapat bukkant rá a valaha talált legkisebb dinó-lábnyomokra.
▲ Illusztráció az aprócska ragadozó dinoszauruszokról (kép forrása: Dr. Anthony Romilio & társai)
A veréb nagyságú dinoszauruszok a dromaeoszauruszok, közismertebb nevükön a raptorok táborát gyarapították, nyomaikat 110 millió évvel ezelőtt hagyhatták hátra. Hogy kölykökről, vagy sokkal inkább valóban aprócska termetű felnőttekről beszélhetünk-e, az talán örökre az ismeretlenség homályába vész.
A tanulmányt a Scientific Reports publikálta 2018. november 15-én.
Repülő őshüllő jókora agyarakkal
Nem sokkal az év vége előtt jelentették meg közös munkájukat az University of Portsmouth munkatársai, amiben egy újonnan felfedezett pteroszaurusz-fajról tettek említést. A mintegy 167 millió éve élt Klobiodon rochei száját agyarszerű, akár 2,6 centiméteres fogak szegélyezték, feltehetőleg halakra és fejlábúakra vadászhatott.
▲ Klobiodon rochei (Mark Witton illusztrációja)
Bár egyelőre csupán az állkapocs töredékei kerültek elő, a paleontológusok elmondása alapján szárnyfesztávolsága nagyjából két méter lehetett. Az első ránézésre ijesztőnek tűnő repülő őshüllő többek között a tudományosan elsőként leírt dinoszaurusszal, a Megalosaurusszal osztotta meg életterét.
A tanulmányt az Acta Palaeontologica Polonica publikálta 2018. november 07-én.
Mark Witton blogja
Vajon milyen váratlan meglepetéseket tartogathat számunkra a következő esztendő? Ezt senki sem tudhatja biztosan… Én mindenesetre résen leszek! Tartsatok velem jövőre is, éljük meg együtt a rég letűnt világ csodáit!
A cikk eredetileg 2018. december 30-án jelent meg.
