1996. október 18-án az őslénytan egyik legnagyobb szakmai közössége, a Gerinces Őslénytani Társaság (Society of Vertebrate Paleontology) tartotta meg évente ülésező konferenciáját az Amerikai Természettudományi Múzeum épületében. Az összegyűltek valósággal megrökönyödtek azon, amit Philip Currie és Csen Pejcsi fényképein láttak: egy dinoszaurusz megkövesedett maradványának látványa tárult szemük elé, melyen tisztán kivehetőek voltak a valaha az állat testét takaró kezdetleges tollak.
A hír hamar bejárta az egész világot, a XX. század egyik legnagyobb felfedezésének kikiáltott szenzáció másnap a The New York Times címlapján díszelgett. A Sinosauropteryx prima annak idején kétségkívül felkavarta a rég letűnt élet rejtélyeit kutató tudomány állóvizét, ám a róla szóló friss beszámolóknak köszönhetően rövid időre ismét a figyelem középpontjába került.
▲ Két Sinosauropteryx prima fosszíliája (fénykép: Jakob Vinther & Fiann Smithwick)
Fiann Smithwick és Jakob Vinther, a Bristoli Egyetem munkatársai kollégáikkal karöltve a Current Biology virtuális hasábjain tették közzé munkájukat. A kicsiny ragadozóhoz tartozó három, kiváló megtartású kövületről fotókat készítettek, majd ezeket tanulmányozták behatóbban. Később háromdimenziós modelleket is készítettek, azokat pedig különböző környezetbe helyezték annak érdekében, hogy válaszokat kaphassanak kérdéseikre. Pár éve, 2010-ben a melanoszómák alaposabb vizsgálatával nagy valószínűséggel tudták meghatározni a mintegy 130 millió évvel ezelőtt, a kora kréta alatt élt teremtmény sűrű tollbundájának színeit, ezúttal viszont még több részletre derülhetett fény – míg hosszú farkának gyűrűivel a madagaszkári kattákra emlékeztethet bennünket, addig pofájának álarcával egy prehisztorikus mosómedve benyomását keltheti.
▲ Újabb részletekre derülhetett fény a Sinosauropteryx testének mintázatáról (fotó: Jakob Vinther & Fiann Smithwick)
Az életmódjával kapcsolatos korábbi elképzelések a nemrég levont következtetések tükrében megcáfolódni látszanak. A vöröses-narancsos árnyalatok, valamint a világosabb részek között éles a kontraszt: ha az őslény valóban a sötétebb helyeket részesítette volna előnyben, ahogyan azt régebben hitték, a színeknél fokozatos átmenet lenne megfigyelhető. A mai Kína északkeleti térségében a Sinosauropteryx a napsütötte, nyílt vidékeken tölthette mindennapjait, ahol testének sajátos mintázata szinte láthatatlanná tehette. Otthonát korábban sűrű erdőségként festették le, de a jelek szerint a tájat néhol kietlennek tűnő, gyérebb növényzetű vidékek tarkíthatták.
▲ Az alig másfél méter hosszú dinoszaurusz étlapján főként kisebb gerincesek szerepelhettek (Bob Nicholls illusztrációja)
Mary Schweitzer, az Észak-Karolinai Állami Egyetem szakértője kétkedve fogadta az eredményeket, legfőképp az alkalmazott módszereket illette kritikával. Bírálatában több pontot fogalmazott meg, az egyik közülük igazán húsba vágó – mivel a kutatók nem kaptak rá engedélyt, hogy mintákat vehessenek a fosszíliákból, így egyetlen kémiai eljárással sem tudták bizonyítani igazukat. „Amik a képeinken tisztán kivehetőek, magukért beszélnek.” – nyilatkozott szűkszavúan a visszajelzésre Vinther.
A cikk eredetileg 2017. október 31-én jelent meg.
A szöveg forrásai:
- a Science híradása
- az EurekAlert! beszámolója
- Elaina Zachos írása a National Geographic weboldalán
- John Pickrell: Flying Dinosaurs. How Fearsome Reptiles Became Birds. Columbia University Press, New York, 2014.
Bob Nicholls Facebook-oldala
