A macskafélék családjának (Felidae) legkorábbi képviselői az európai kontinensen tűntek fel a késő oligocén és a kora miocén folyamán. Néhányan úgy tartják, hogy a leopárd méretű Pseudaelurus quadridentatus lehetett a kardfogú macskafélék (Machairodontinae) közös őse. Alcsaládjukat jelenleg további három nagyobb rendszertani egységre osztják: a Metailurini, a Homotherini és a Smilodontini törzseket különböztetik meg egymástól. Bár eddig számos nem több tucat fajáról készültek leírások, a következőkben csak párat szeretnék bemutatni az olvasóknak, a méltán népszerűeket és a kevésbé híreseket egyaránt.

A Metailurini törzs macskaféléit nem véletlenül szokták sokszor csak ál-kardfogúakként emlegetni – a besorolásnál mérvadóként kezelendő ismertetőjegyeik a később megjelent kardfogú macskákéhoz viszonyítva nem voltak olyan jellegzetesek, hovatartozásuk ennélfogva a mai napig tisztázatlan. A névadó, jelenleg két fajt számláló Metailurus génuszt 1924-ben írta le a tudomány számára a bécsi születésű Otto (Karl Josef) Zdansky mintegy 8 millió éves, Kínában talált koponyatöredékek alapján. A Metailurus major méretét és fejlettségét figyelembe véve alig különbözött a feltételezett (és fentebb már említett) elődtől, a P. quadridentatustól – vele ellentétben a Metailurus parvulus valamivel kisebb, könnyű felépítésű volt. Mindkét faj esetében megállapítható, hogy sokáig csak töredékes leletanyag alapján ismerhették őket, mígnem évtizedek múlva csaknem teljes csontvázaik is előkerültek. A bulgáriai M. major-egyedről 2001-ben, a görög (kerassiai) M. parvulus-példányról pedig 2006-ban készült részletesebb beszámoló. Izmos, hosszú hátsó lábaik révén kiváló ugrók lehettek, ezen képességüknek minden bizonnyal a vadászat során vették legnagyobb hasznát.

▲ Metailurus major (Hutzler Péter illusztrációja)

▲ Az ál-kardfogúak meghosszabbodott szemfogai közelről (Hutzler Péter illusztrációja)

A XIX. század végén az őslénykutatók a kardfogú macskaféléket két jól elkülöníthető csoportba sorolták, bár összehasonlításuk alapját akkortájt csak a meghosszabbodott szemfogak alakbeli különbségei adták. Nem sokkal ezután viszont, mikor a XX. század hajnalán a franciaországi Senèze környékén közel teljesen hiánytalan csontvázakat ástak ki, a szakértők újabb eltéréseket vettek észre. A handzsárfogú (homotherin) macskák szemfogai hajlottabbak és oldalról kevésbé összenyomottak voltak, durva élekkel, átlagosnak mondható testüket viszonylag hosszú végtagjaik támasztották alá. A tőrfogú (smilodontin) macskák legfőbb fegyverei egyenesebbek és lapítottabbak voltak, finoman recézett szélekkel. Robosztus testalkatuk mellett rövidebb lábak jellemezték ezeket az állatokat.

▲ Homotherium serum és Smilodon populator (Hutzler Péter illusztrációja)

A handzsárfogúak táborát erősítő Machairodus nem közvetetten ugyan, de a legendás Georges Cuvier (1769–1832) által szerzett hírnevet magának. Esete egyszerre lehet ironikus és megmosolyogtató számunkra, mivel a nagyhírű természettudós, aki gyakran azzal kérkedett, hogy egyetlen fog alapján képes meghatározni annak egykori tulajdonosát, ezúttal alaposan melléfogott. Nyolc évvel munkája publikálását követően, 1832-ben a német J. J. Kaup hívta fel kollégái figyelmét a tévedésre, miszerint a megvizsgált maradványok nem medvéhez, hanem egy macskaféléhez tartoztak. Az ilyen félreazonosítási incidensek miatt máig lehetetlen megmondani, hogy tulajdonképpen hány különféle fajt lehet ehhez a génuszhoz sorolni. Teng Tao és társai 2016 októberében egy új taggal bővítették a listát: a valaha élt egyik legnagyobb kardfogú macskaféléről készült tanulmányuk a Vertebrata PalAsiatica hasábjain jelent meg.

▲ A Smilodon fatalis, az oroszlán és a Machairodus horribilis méreteinek összehasonlítása (Hutzler Péter illusztrációja)

Korábban úgy gondolták, hogy a nem leghatalmasabb, az oroszlánok vagy tigrisek méreteivel vetekedő fajai csak törzsfejlődésük vége felé alakultak ki, ám a nemrégiben leírt Machairodus horribilis olyan kivételnek számít, ami nem erősíti az előbbi szabályt. A ragadozó a késő miocénban (5,3–11,6 millió évvel ezelőtt) élt a mai Kína területén. Kövületére az ország északnyugati részén elterülő Kanszu tartományban bukkantak rá. A maradvány évtizedekig porosodott a raktárak polcain, míg végre tanulmányozásra került. A 41,5 centiméter hosszúságú koponya egy felnőtt hím egyedhez tartozhatott – becslések szerint a legsúlyosabb példányok alatt akár 400 kilogrammot is mutathatott volna a mérleg. A szakértők képzett anatómusok segítségének bevonásával vizsgálták meg tüzetesebben a fosszíliát, aminek egyes vonásai a korai kardfogúakéra emlékeztettek, más, jellegzetesebb jegyeit tekintve viszont a mai nagymacskákéhoz volt hasonlatos.

▲ Machairodus horribilis (Hutzler Péter illusztrációja)

▲ Machairodus horribilis fejábrázolások (Hutzler Péter illusztrációja)

A Machairodus horribilis a legtöbb kardfogú macskafélével ellentétben mindössze 70 fokos szögben tudta kitárni állkapcsát, így különcnek számít közeli-távoli rokonai körében (a Smilodon génusz tagjai például akár 120 fokos szögben is ki tudták nyitni szájukat). Lesből támadó vadász lehetett, bár a nyílt, füves térségeken – leginkább termete és a kevés búvóhely miatt – nem volt könnyű a dolga. Valószínűnek tartják, hogy legfőbb zsákmányállatai közé a rövid lábú, így valószínűleg lassabb mozgású Hipparion platyodus őslovak tartoztak. A patásokat lesből támadva, az erőfölényét kihasználva teríthette le, áldozataival pedig mindkét oldalt fűrészes élű, hosszúra nőtt szemfogaival végzett.

▲ Machairodus horribilis egy sikeres vadászatot követően (Hutzler Péter illusztrációja)

E sorok írója okkal lehet büszke ezen a téren, ugyanis kardfogú macskafélék megkövesedett maradványaira Magyarországon is rábukkantak. A Machairodus nem képviselői többek között Csákvárról és Baltavárról ismeretesek (az utóbbi települést immár – két község összevonásával – Bérbaltavárnak hívják). Ezek a húsevők a késő miocén alatt, az úgynevezett kora pannóniai szakaszban, hozzávetőlegesen 12 millió éve éltek. Bár ez még nem hivatalos, lehetséges, hogy idejének legelterjedtebb faját, a Machairodus aphanistust láthatjuk bennük. Az oroszlán méreteit (akár a 220 kilogrammos súlyt) elérő fenevadak a csúcsragadozó szerepkörét tölthették be a vidéken.

▲ Machairodus aphanistus (Hutzler Péter illusztrációja)

▲ Machairodus aphanistus szemfogai közelről (Hutzler Péter illusztrációja)

A Homotherium génusz eredete szempontjából legalább 4 millió éves, afrikai vagy ázsiai gyökerekkel rendelkezhet: Marina Sotnikova orosz paleontológus szerint a valaha Kazahsztán (Kalmakpai) térségében előforduló Machairodus kurteni lehetett a nemet képviselő fajok közös őse. Ezek a kardfogú macskafélék Európából kiindulva, a Bering-földhídon átkelve hódították meg az észak-amerikai földrészt. A Friesenhahn-barlangot tulajdonítják az egyik legfontosabb lelőhelyüknek, hiszen az itt felfedezett csontok segítségével betekintést nyerhettünk a helyi handzsárfogú macskák életébe. A Homotherium serum hosszú és erőteljes mellső lábai, az ezektől kisebb hátsó végtagjai, valamint az elölről hátrafelé lejtő háta a hiénákéhoz hasonló megjelenést kölcsönzött az őslénynek. A texasi barlangban feltárt 70 fiatal mamut tejfoga arra utalhat, hogy a kisebb ormányosok levadászására specializálódhattak. Hasonlóval manapság is találkozhatunk – az afrikai elefántoknál a csoporttól elbóklászó, 2–4 éves példányok vannak a legnagyobb veszélynek kitéve, és főképp az oroszlánok jelentenek fenyegetést rájuk.

▲ Homotherium serum (Hutzler Péter illusztrációja)

Eme handzsárfogúak helyzete eléggé ellentmondásos: annak ellenére, hogy gyakran szegényes leletanyagok kerülnek elő ezektől a mára kihalt teremtményektől, igencsak elterjedtek voltak. Az Északi-tenger partmenti térségében talált Homotherium-maradványok alapján talán az következtethető ki, hogy a hidegben, szélsőséges körülmények között is elboldogultak. Bundájuk színével beleolvadhattak környezetükbe, mintázatuk az európai hiúzéhoz (Felis/Lynx lynx) vagy a vörös hiúzéhoz (Lynx rufus) hasonlíthatott.

A kardfogú macskafélék említése kapcsán akaratlanul is a Smilodon név jelenhet meg a legtöbb ember fejében első gondolatként. A nem három faja közül a Smilodon fatalis örvendhet a legnagyobb népszerűségnek – világszerte népes rajongótáborát a Los Angeles-i Rancho La Brea lelőhelynek köszönheti, mely a kátránygödreiben eltemetődött, kivételes állapotukban konzerválódott maradványai nyomán vált milliók számára ismertté. A gazdag, több mint 1200 példánytól származó leletegyüttes tanulmányozásával soha nem tapasztalt mértékben alkothattunk eléggé pontos képet a kihalt húsevők mindennapjairól. Egyáltalán nem számít ritkaságnak, hogy a csontokon a fajtársakkal és más riválisokkal folytatott küzdelmek nyomai éppúgy kivehetők, mint a betegségekre, törésekre vagy fejlődési rendellenességekre utaló elváltozások. Agyuk mérete és szerkezete nagyon hasonlít a velük egy nagyságrendbe sorolható nagymacskafélékéhez, így többen is azt feltételezik, hogy a tőrfogú macskák kisebb falkákba verődve éltek és vadásztak együtt, akárcsak a mai oroszlánok.

▲ Smilodon fatalis csontváza a világhírű lelőhely múzeumának kiállításán (fénykép: La Brea Tar Pits and Museum)

A Smilodonok több ízben vetették meg lábukat Dél-Amerikában, sőt, az idő előrehaladtával egy teljesen különállóként kezelt fajuk is kifejlődött az egzotikus földrészen. A Smilodon populator fajtájának legnagyobbika volt, fosszíliái pedig ugyanúgy ismertek Brazíliából és Észak-Venezuelából, mint mondjuk az Andok vonulatának keleti feléről vagy Patagónia déli csücskéből. 2015-ben jellegzetes lábnyomokat találtak az argentínai Miramar partvidékén – a kutatás vezetői, Mariano Magnusson és Daniel Boh szilárdan meg vannak győződve afelől, hogy körülbelül 50 ezer évvel ezelőtt a majd’ 20 centiméter széles nyomokat csakis egy Smilodon populator hagyhatta maga mögött. A bevett gyakorlathoz híven ez a nem mindennapi kövület is megkapta a saját nevét, így az Smilodonichnum miramarensisként került katalogizálásra.

▲ Smilodon populator (Hutzler Péter illusztrációja)

▲ Egy Smilodon populator hagyhatta hátra maga után ezeket a lábnyomokat, melyek idővel megkövesedtek (fotó: Daniel Boh & Museo Municipal de Miramar)

Bármennyire is lenyűgözőek voltak azonban a kardfogú macskafélék, előbb vagy utóbb, de mindannyian közös sorson osztoztak. Egyesek az élet színpadán új szereplőkként felvonulókkal szemben maradtak alul a túlélésért folytatott küzdelemben, míg másoknál esetleg az éghajlatban bekövetkezett változások következményei szabhatták ki a halálos ítéletet. A handzsár- és tőrfogú macskák utolsó mohikánjai még találkozhattak eleinkkel, így esetükben az sem zárható ki teljesen, hogy részben az emberi tevékenység is közrejátszott végleges eltűnésükben. Akárhogy zajlottak le annak idején az események, Mauricio Antón idevágó gondolatát érdemes fontolóra vennie minden olvasónak:

„Nem volt véletlen, hogy a nagymacskák őseit csaknem a neogén teljes ideje alatt háttérbe szorították a kardfogú macskafélék: egyszerűen nem tudtak olyan hatékonyak lenni a nagyméretű zsákmányállatok elejtésében, mint ők. De az ilyesfajta siker a végzetet is magában hordozhatja. Ezt az igazságot nekünk, embereknek ugyancsak szem előtt kellene tartanunk.”

A cikk eredetileg 2018. március 06-án jelent meg.

A szöveg forrásai:

• a Live Science honlap és a Sciency Thoughts blog bejegyzései a Machairodus horribilissel kapcsolatban
• Alan Turner: The Big Cats and Their Fossil Relatives. An Illustrated Guide to Their Evolution and Natural History. Columbia University Press, New York, 1997.
• Brian Switek írása a Smilodon populator-lábnyomokról az Earth Touch News Network oldalán
• Dougal Dixon: The World Encyclopedia of Dinosaurs & Prehistoric Creatures. Anness Publishing Ltd., 2007.
• Főzy István–Szente István: A Kárpát-medence ősmaradványai. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
• Jordi Agustí–Mauricio Antón: Mammoths, Sabertooths, and Hominids. 65 Million Years of Mammalian Evolution in Europe. Columbia University Press, New York, 2002.
• Mauricio Antón: Sabertooth. Indiana University Press, Bloomington, 2013.
• Ross Piper: Extinct Animals. An Encyclopedia of Species That Have Disappeared during Human History. Greenwood Press, 2009.