A sokak által csak az első madárként számontartott tollas dinoszaurusz, az Archaeopteryx a XIX. századtól tartja izgalomban a paleontológusok közösségét. Ugyan megjelenése felettébb madárszerű lehetett, nem minden tekintetben viselkedhetett hozzájuk hasonlóan, repülőképességük megítélése például hosszú ideje vált ki parázs vitákat szakértői körökben. A máig népszerű témát merően új szemszögből körüljáró friss kutatás gyökeresen megváltoztathatja eddigi elképzeléseinket.
▲ Mark Hallett illusztrációja az Archaeopteryxről
Dennis Voeten és kollégáinak közös munkáját a Nature Communications tette közzé az elmúlt napokban. A csapat a valaha előkerült tizenegy példány páratlan állapotban fennmaradt kövülete közül hármat vizsgált meg tüzetesebben egy franciaországi kutatóintézet nagyteljesítményű berendezéseinek bevonásával. A Grenoble városában létesített Európai Szinkrotronsugárzási Intézet (European Synchrotron Radiation Facility, röviden ESRF) szinkrotronjai segítségével korábban nem tapasztalt mélységekben tudták tanulmányozni az értékes fosszíliákat, ráadásul anélkül, hogy azokban bármilyen kárt tettek volna. Nemcsak a csontok belső szerkezetét tekinthették meg az újonnan alkalmazott módszerrel, hanem háromdimenziós számítógépes modelleket is készíthettek az alaposabb megfigyelésre szánt maradványokról.
▲ Szinkrotronos felvétel készül a müncheni Archaeopteryx-egyedről (fénykép: Pascal Goetgheluck & ESRF)
Mint kiderült, az Archaeopteryx csontjai belül üregesek voltak, faluk pedig sokkal vékonyabb a földhözragadt rokonaiéhoz képest. További vizsgálataik eredményeit később 69 másik faj (köztük madarak és pteroszauruszok) adataival hasonlították össze, melynek végén rádöbbentek, hogy a világszerte ismert őslény valóban képes lehetett saját erejéből a levegőbe emelkedni. Ennek kétségtelenül nagy hasznát vehette a késő jura alatt, mintegy 150 millió évvel ezelőtt élt, körülbelül szarka- vagy hollóméretű állat – de vajon sikerült rájönniük, mégis hogyan repült?
▲ Az Archaeopteryx felkar- és singcsontjának keresztmetszete (fotó: Voeten és társai)
A tudósok elmondása alapán röpte leginkább a fürjekéhez vagy a fácánokéhoz lehetett hasonlatos, bár azt is megjegyezték, hogy a tollas dinoszaurusz sajátos vállízülete nem tette teljes mértékben lehetővé szárnyai olyan módon való csapkodását, amit manapság tapasztalhatunk madaraink körében. A szárnyak mozgatásához szükséges erős izmok a szegycsont taraján tapadnak meg, ez viszont nem volt túl nagy az Archaeopteryxnél, ezért csak rövidebb ideig maradhatott a levegőben. Néhányan azt feltételezik, hogy esetében a taraj még jórészt porcból állhatott – az anyag a csontokhoz viszonyítva kevésbé ellenálló a kövületté válás folyamán, emiatt nem bukkanhattak rá eddig az őslénykutatók.
▲ Talán így szárnyalhatott az Archaeopteryx (illusztráció: Carl Buell & Nicholas Longrich)
A felfedezés sokakat meggyőzhetett, ugyanakkor nem mindenki elégedett. Egyesek azt hangoztatják, még így sem lehetünk teljesen biztosak a dologban, mások viszont váltig állítják, hogy az erre utaló jelek végig a szemünk előtt voltak. Luis Chiappe (Los Angeles Megyei Természettudományi Múzeum, Kalifornia) szerint az Archaeopteryx nekifutásból kelhetett szárnyra, melyről a tollak jelenlétén kívül agyüregének mérete is árulkodhat. „Nem állíthatom, hogy egyszer s mindenkorra megoldottam a rejtélyt.” – tette hozzá Dennis. Továbbra sem tudjuk tehát megnyugtató módon lezárni ezt az évszázados gyökerekkel rendelkező vitát.
A cikk eredetileg 2018. március 15-én jelent meg.
A szöveg forrásai:
