A legutóbbi jégkorszak állatseregletében találhatunk néhány olyan tagot is, melyekhez foghatók nincsenek manapág: ilyenek mondjuk a gyakran hatalmas méreteket elérő földilajhárok. Bár évtizedek óta viták középpontjában áll a téma, miszerint az ember feltűnése vagy inkább a környezeti változások okolhatók-e az úgynevezett megafauna őslényeinek kipusztulásáért, egy új-mexikói nemzeti parkban tett felfedezés bizonyíthatja, hogy elődeink alkalmanként közeli kapcsolatba kerülhettek ezekkel az óriásokkal.
A White Sands Nemzeti Park világszinten jelentős a maga nemében, többek között az íratlan múlt iránt érdeklődők körében sem teljesen ismeretlen – az előzetesen feltárt leletanyag alapján a területen egykor békésen legelésző mamutok és tevék csordáira a portyázó farkasok, illetve a nagymacskák jelenthettek veszélyt. 2017 áprilisában Matthew Bennett (Bournemouth Egyetem; Poole, Egyesült Királyság) csapatával egy egészen szokatlan jelenségre lett figyelmes: néhány földilajhár által hátrahagyott lábnyomban emberekére is rábukkantak. A felcsigázott tudósok kénytelenek voltak feszített munkatempóban dolgozni, hiszen az idő igencsak sürgeti őket az ilyen esetekben – amint a szél a homokot lefújva felfedi az ichnofosszíliákat a szakértők előtt, legfeljebb pár hónapjuk van a lehető legkörültekintőbben szemrevételezni a helyszínt, mielőtt az időjárás viszontagságai végleg eltüntetnék a bizonyítékokat. Rengeteg fénykép és videofelvétel felhasználása mellett a nyomokról készített öntvények bevonásával, valamint a csapák alaposabb megfigyeléseiből levont következtetések segítségével próbálták meg kideríteni, mi zajolhatott le a környéken mintegy 12 ezer évvel korábban.
▲ Lábnyomok a lelőhelyről – a földilajhárok által hátrahagyottak 30–56 cm hosszúságúak (fotó: David Bustos)
Pár ősember egy Nothrotheriops- vagy Paramylodon-egyed után eredhetett, a nyomaiba lépve követték a hatalmas állatot. A lajhár a veszélyt észlelve felágaskodott, több, mint két méter magasan tornyosult a nyugalmát megzavaró társaság felé. Ezt követően ide-oda kezdhetett csapkodni maga körül mellső lábaival: ujjperceire támaszkodva élesen tarthatta jókora karmait, melyek szükség esetén félelmetes fegyverekké válhattak. Az őslény egyetlen legyintéssel a másvilágra küldhette az óvatlan betolakodókat, így azok tartották a biztos távolságot. A jelek nagy valószínűséggel vadászatra utalnak, ami ugyanakkor nem járhatott sikerrel, a kezdetleges fegyverek nehezen ejthettek sebet még ezen a kisebb földilajháron is. Kortárs vizsgálatok ezt megelőzően bizonyították, hogy napjaink gyűjtögető-vadászó közösségei számára sincs garantálva a siker, ha egy nagyobb állat elejtésére adják fejüket.
▲ Alex McClelland illusztrációja a feltételezett vadászjelenetről
A Science Advances által publikált tudományos dolgozat számos emberben ébresztett kételyeket a fejlemények kapcsán, ezért teljes egyetértés ezúttal sem született az ügyben. Jordana Meyer, a Stanford Egyetem (Palo Alto, Kalifornia) ökológusa velük ellentétben üdvözölte a bejelentést – bár jómaga nem vett részt a kutatásban, hosszú ideje tanulmányozza az afrikai nagyvadak által hátrahagyott nyomokat. A Lehman Főiskola (New York City) paleoantropológusa, William Harcourt-Smith elismerte, hogy a szerzők sok részletre kitértek munkájuk összeállítása során, azonban csontok és kőeszközök hiányában tartózkodva áll a vadászjelenet-elmélethez.
A cikk eredetileg 2018. április 27-én jelent meg.
A szöveg forrásai:
- a Live Science híradása
- a White Sands Nemzeti Park honlapján közzétett cikk
- Sid Perkins írása a Science weboldalán
