A Kőzetek Naplója

Elődeinkkel szívhatott egy levegőt az utolsó egytülkű rinocérosz

2021. május 23. - Fejes Valentin

Pár éve kisebb szenzációként járta be a világot a hír, miszerint a gyakran szibériai unikornisként emlegetett Elasmotherium a korábban gondoltaknál sokkal később halhatott ki. Ezt az elképzelést erősítették meg nemrég a szakemberek a Nature Evolution & Ecology által publikált tanulmányban, de emellett a három és fél tonnás óriás családi kapcsolatait ugyancsak feltérképezték.

elasmotherium_2018_fb_1.jpg

Az eddig feltárt leletanyagból kiindulva a hatalmas növényevő meglehetősen ritka jelenségnek számíthatott, annak ellenére, hogy maradványaira Ukrajnában, Azerbajdzsánban, Kazahsztánban, Mongóliában, valamint Oroszország középső és nyugati részein kívül Kína északi térségében bukkantak rá. Az Elasmotherium a végtelen sztyeppéket róhatta, a fogain elvégzett elemzések eredményeire támaszkodva táplálékának zömét szárazságtűrő fűfélék adhatták. Egyes becslések alapján eme orrszarvú egyetlen, impozáns tülke akár a két méteres hosszúságot is elérhette.

elasmotherium_willem_van_der_merwe.jpg

Willem van der Merwe illusztrációja a szibériai unikornisról

A nemzetközi kutatócsapat tagjai összesen 23 példány fosszíliáit vették górcső alá, s kezdésként azok korát igyekeztek meghatározni a szénizotópos módszer alkalmazásával. Mint kiderült, a rinocéroszok 35–39 ezer éve pusztulhattak el, ezért a sokáig uralkodó elméletet, ami hozzávetőlegesen 200 ezer évvel ezelőttre datálta letűnésük idejét, végleg megdöntöttnek tekinthetjük. Az őslénykutatóknak munkájuk során elsőként sikerült DNS-t kinyerniük Elasmotherium-csontokból, majd az ebből fakadó új információk segítségével hamar sort kerítettek a faj pontosabb rendszertani hovatartozásának megállapítására. A vizsgálat szerint nemzetsége fejlődési vonala viszonylag korán, mintegy 43 millió éve ágazhatott el a ma ismert orrszarvúakétól, közeli rokonainak a szintén kihalt gyapjas orrszarvú (Coelodonta antiquitatis) mellett a napjainkra súlyosan veszélyeztetetté vált szumátrai orrszarvú (Dicerorhinus sumatrensis) bizonyult. „Ennek tükrében a szibériai unikornis sokkal távolabb áll a szélesszájú orrszarvútól, mint mondjuk az emberek a majmoktól” – nyilatkozta a tudományos dolgozat társszerzőjeként jegyzett Dr. Kieren Mitchell, a University of Adelaide munkatársa.

elasmotherium_petheo_balazs.jpg

Egy Elasmotherium kardfogú macskafélékkel néz szembe (Petheő Balázs illusztrációja)

Bár utolsó mohikánjaik még találkozhattak közvetlen eleinkkel, a faj sorsát nagy valószínűséggel mégsem ők, hanem a klímaváltozás, pontosabban annak közvetlen következményei pecsételhették meg. A legutóbbi glaciális maximum alatt (mely körülbelül 27 ezer évvel ezelőtt érhette el tetőfokát) az otthonául szolgáló nyílt, füves vidékek örökkön fagyos pusztákká alakultak át, ehhez a helyzethez pedig csak kevesen tudtak alkalmazkodni.

A cikk eredetileg 2018. december 04-én jelent meg.

a_kozetek_naploja_kicsi_ammonitesz_75.png

A szöveg forrásai:

Willem van der Merwe DeviantArt-profilja

Petheő Balázs DeviantArt-profilja

a_kozetek_naploja_tamogato_trilobita_100.png

A bejegyzés trackback címe:

https://akozeteknaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr4016422744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Irbisz 2021.05.26. 16:34:16

"Bár utolsó mohikánjaik még találkozhattak közvetlen eleinkkel, a faj sorsát nagy valószínűséggel mégsem ők, hanem a klímaváltozás, pontosabban annak közvetlen következményei pecsételhették meg. A legutóbbi glaciális maximum alatt (mely körülbelül 27 ezer évvel ezelőtt érhette el tetőfokát) az otthonául szolgáló nyílt, füves vidékek örökkön fagyos pusztákká alakultak át, ehhez a helyzethez pedig csak kevesen tudtak alkalmazkodni."
Ez a magyarázat érthető és logikus is, de a pleisztocénben volt már előtte több eljegesedés, amit túléltek. Viszont azokban még nem volt jelen a mai ember, ezért számomra nem érthető, miképp lehet kizárni az ember (komoly) szerepét a kihalásukban? Bizonyítani időgép híján nem lehet, de kizárni még kevésbé, mert a vadászatra szakosodott modern emberek a számítások szerint már minimális vadászattal is komoly/meghatározó szerepet játszhattak a megafauna lassan szaporodó nagyvadjainak kihalásában.

Fejes Valentin 2021.05.26. 16:45:42

@Irbisz: A mai napig vitás kérdés, hogy pontosan mekkora szerepe is lehetett az embereknek a megafauna állatainak kipusztításában. Elizabeth Kolbert "A hatodik kihalás" című könyvében említ egy olyan drasztikus példát, amit a hozzászólásod végén írtál. A következő idézet a 300. oldalról való, és Chris Johnson egyik tanulmányára utal: "...ha minden tízfős vadászcsapat elejtett évente csak egy Diprotodont, akkor körülbelül hétszáz év leforgása alatt minden Diprotodon kiveszhetett több száz kilométeres körzeten belül.".

Irbisz 2021.05.26. 22:24:31

igen, igen, ilyen számitást olvastam én is valamelyik könyvben, csak az mammutra vonatkozott és az volt a végkövetkeztetése amit irtál, hogy nem kell tömegmészárlásra gondolni, hogy az kihalást okozzon, főleg ha a klimaváltozás is neheziti az életkörülményeket.
Ez főleg ott jelentős hatás, ahol az ember új veszély volt, példának az volt hozva, hogy Afrika nagyvad-állománya azért kiemelkedően nagy, mert az ottani állatvilág koevolócióban fejlődött az emberrel sok-sok százezer (millió) éve, hozzászoktak, hogy az embertől félni kell, mig Ausztrália és a 2 Amerika megafaunáját szinte kiirtotta az ott váratlanul megjelent és már fejlett ember - már a kőkorszaki szinten is.
süti beállítások módosítása