Attól függetlenül, hogy sajnos manapság is számos rémképet társítanak hozzájuk, a szürke farkasok kulcsfontosságú szerepet töltenek be az ökoszisztémákban: a kanadai Yukon területén leginkább a jávorszarvasok állományának ritkításával vagy a rénszarvasok csordáinak tizedelésével őrködnek a természet kényes egyensúlya felett. Helyzetük azonban könnyedén alakulhatott volna másképp – ahogy azt egy, a Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology szakmai folyóiratban megjelent tanulmányban olvashatjuk, ezek a fenséges fenevadak kivételes alkalmazkodóképességüknek köszönhetik fennmaradásukat.
Zoe Landry, az ottawai Carleton Egyetem biogeokémikus hallgatója többek között Dr. Danielle Fraser segítségével vizsgálta meg a Canadian Museum of Nature, illetve a yukoni önkormányzat gyűjteményeiben pihenő farkasmaradványokat. Közös munkájuk során a 26–50 ezer évvel ezelőtt elpusztult példányokén kívül az elmúlt évtizedekben (zömében az 1960-as években) kimúlt egyedek koponyáit vették górcső alá. Tudósaink a fogak kopásának mértékét figyelembe véve, valamint a csontok kollagéntartalmának szén- és nitrogénizotóparányát elemezve igyekeztek következtetéseket levonni a ragadozók étrendjével kapcsolatban.
▲ Zoe Landry a farkasok maradványait tanulmányozza (Dr. Danielle Fraser fényképe)
▲ Ezt a hozzávetőlegesen 40 ezer éves koponyát is tüzetesebben tanulmányozták (Dr. Danielle Fraser fotója)
Bizonyos tekintetben nem érte különösebb meglepetés a szakértőket, hiszen az évezredekkel korábban előforduló ordasok szintén az aktív vadászatot részesítették előnyben a dögök fogyasztása helyett, ám a menüt alaposabban átnézve már akadtak szembeötlő érdekességek. A jégkorszakban zsákmányállataik több, mint felét a lovak tették ki, az alaszkai vadjuhok a rénszarvasokkal együtt nagyjából tizenöt százalékban fordultak elő, mamuthús pedig csak elvétve jutott az asztalukra. A szélsebesen nyargaló patások viszont a pleisztocén végére kihaltak az amerikai földrészen, emellett a nyílt, füves térségek helyét a tűlevelű erdőségek vették át, ezért, hogy messziről elkerüljék néhai prédáik sorsát, a falkák kénytelenek voltak másfajta áldozatok után nézni.
▲ Életkép körülbelül 25 ezer évvel ezelőttről – farkasok lovat terítenek le a mamutsztyeppén (Julius Csotonyi illusztrációja)
Ugyan a paleontológusok kutatása a földtörténeti közelmúltban gyökerezik, valamelyest a jövőbe mutat: bár a farkasok alig néhány évezred leforgása alatt alkalmazkodni tudtak a megváltozott körülményekhez, a túlélésük szempontjából továbbra is elengedhetetlen a növényevők stabil populációjának fenntartása.
A szöveg forrásai:
Julius Csotonyi online galériája
