A XIX. század derekán, amikor a paleontológia tudománya még gyerekcipőben járt, William Buckland rengeteg időt töltött kőzetek és kövületek gyűjtésével a dorseti Lyme Regis környékén. Kutatómunkája során ichthyoszauruszok koprolitjaira akadt: a halgyíkok megkövesedett ürülékeit feltörve halpikkelyeken, valamint csonttöredékeken kívül kisméretű karmokra emlékeztető képleteket talált. A neves őslénykutató később bebizonyította, hogy ezek a belemniteszek karjaihoz tartozó kampók voltak.
A tintahalak távoli rokonai azonban nem mindig álltak a tápláléklánc alján – derült ki a Scientific Reports által nemrég publikált tanulmányból. Dominique Jenny, a Zürichi Egyetem munkatársa kollégáival karöltve vette górcső alá a Clarkeiteuthis conocauda négy példányát. A különösen jó állapotukban konzerválódott fosszíliák tüzetesebb tanulmányozásával a tudósok érdekes jelenségnek lehettek szemtanúi: a kora jura idején egy hal, a Leptolepis bronni került a horgas csápok fogságába.
▲ Clarkeiteuthis conocauda és Leptolepis bronni maradványai (fotó forrása: Dominique Jenny & társai)
Más, ugyancsak kivételes megtartású leletekre hagyatkozva a szakértők a mára kihalt fejlábúak különböző zsákmányszerző módszereire szintén kitértek. Míg a Belemnitida rend villámgyors képviselői valószínleg rövidebb hajszát követően kaphatták el kiszemeltjeiket, addig a Diplobelida csoport tagjai lesből csaphattak le áldozataikra.
▲ Leptolepis bronni egy Clarkeiteuthis conocauda szorításában (Christian Klug illusztrációja)
A belemniteszektől gyakran csupán a töltény alakú belső vázuk maradt fenn, amik régóta ismertek az emberek számára – a babonás népségek például az „istennyila” néven emlegették őket, a korabeli kuruzslók pedig azokat porrá őrölve, kénnel pörkölve és desztillált borecettel keverve igyekeztek kikúrálni a betegeket.
A cikk eredetileg 2019. június 06-án jelent meg.
A szöveg forrásai:
- David Norman: Kis dinókönyv nagyoknak. Typotex Kiadó, Budapest, 2011.
- Lambrecht Kálmán: Az ősállatok. DANTE, Budapest, 1927.
- maga a tanulmány
