Összességében véve az Egyesült Államokat ugyan az őslénykutatók paradicsomának nevezhetjük, de néhány országrész esetében csak ritkán hallhatunk híreket újonnan felfedezett dinoszauruszokról. Nem csoda hát, ha nagy volt az öröm a paleontológusok körében, mikor egy korábban ismeretlen fajukról tehettek bejelentést Arizona délkeleti részén.

Bár a földtörténeti középkort, avagy a mezozoikumot gyakran szokás a dinoszauruszok koraként emlegetni, az időszak kezdetén még más volt a helyzet: első képviselőiknek a feléjük tornyosuló ragadozókkal kellett megosztania életterüket.

A tömeges kihalásokra sokszor hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint katasztrofális eseményekre, melyeket Földünk nem hevert ki egyhamar. Kutatásaink eredményei azonban sorra cáfolják ezt a nézetet: jó példaként szolgálhat erre az akár 18 méteres hosszúságot is elérő Basilosaurus isis. Nevével ellentétben (ami magyarra fordítva annyit tesz, „a gyíkok királya”) a kezdetleges cetfélékhez sorolandó, és a dinoszauruszok uralmának végét követően, hozzávetőlegesen 35–40 millió éve, a késő eocén idején nézett zsákmány után. Sokáig úgy vélték, hogy a hatalmas ragadozó leginkább kisebb-nagyobb halakat ejtett el, ám egy, a napokban publikált tanulmány ennél jóval változatosabb étrendről számol be.

▲ Nikolaj Zverkov illusztrációja a Basilosaurusról

A pteroszauruszok, avagy repülő őshüllők legkorábbi képviselői mintegy 230 millió évvel ezelőtt kaphattak szárnyra, s a gerincesek közül elsőként hódították meg maguknak az eget. A XIX. században, mikor a paleontológia még gyerekcipőben járt, a kövületeiket alaposabban szemügyre vevő természettudósok a fejüket vakargatva próbálták meg kitalálni, miféle állatokhoz tartozhatnak a megkövesedett csontok. Ahányan voltak, annyiféle ötlettel álltak elő: míg Johannes Wagler úszó teremtményeknek, addig Sömmering és Oken denevéreknek hitte őket, a strasbourgi Hermann professzor egyenesen a bőregereket a madarakkal összekötő közös láncszemet látta bennük. Bár ezen gondolatok azóta jócskán idejétmúlttá váltak, egy nemrégiben a Nature Ecology & Evolution által publikált tanulmány eredményeinek tükrében a pteroszauruszok mégis hasonlíthattak valamiben tollas barátainkhoz.

Pár éve kisebb szenzációként járta be a világot a hír, miszerint a gyakran csak szibériai unikornisként emlegetett Elasmotherium a korábban gondoltaknál sokkal később halhatott ki. Ezt az elképzelést erősítették meg nemrég a szakemberek a Nature Evolution & Ecology által publikált tanulmányban, de emellett a három és fél tonnás óriás családi kapcsolatait ugyancsak feltérképezték.

A földtörténeti középkor végén bekövetkező világméretű kataklizma számos tekintetben a rejtély homályába vész. „Miért kerültek fel egyesek a végleg letűnt fajok listájára, míg mások túlélték a katasztrófát?” – teszik fel többek között e kérdést újra meg újra. A tudósok igyekeznek magyarázatokkal szolgálni a máig megoldatlan talányokra, ám a közelmúltban tett felfedezések néha olyan váratlan fejleményekkel zárulhatnak, amikkel a kutatók korábban aligha számolhattak. Ezt a kijelentést látszik alátámasztani egy pulykakeselyű nagyságú, életében legfeljebb fél kilót nyomó ősmadár.

A bajorországi Solnhofen lelőhelyét minden bizonnyal a többség által csak a legősibb madárként számontartott Archaeopteryx tette világszerte ismertté. Míg a tollas dinoszauruszok a szárazon vetették meg lábaikat, addig a környező vizekben a számos tekintetben a pirájákra emlékeztető halak lestek prédáikra.

Az északi féltekén ötvenkét ismert fajukkal az emlősök egyik legváltozatosabb csoportja a repülőmókusoké (Pteromyini törzs). A lábaik között feszülő bőrredőnek köszönhetően képesek a siklásra, segítségével akár 150 métert is megtehetnek a levegőben vitorlázva. Mivel korábban szinte kizárólag fogak kerültek elő kihalt képviselőiktől, eredetük számos vita tárgyát képezte: ebben hozhat érdemi változást a Dr. Isaac Casanovas-Vilar (Barcelonai Autonóm Egyetem) vezette csapat munkája, melynek eredményeit a közelmúltban publikálták az eLife folyóiratban.

A tyrannoszauruszok (a Tyrannosauridae család tagjai) fejlett érzékszerveiknek köszönhetően a földtörténeti középkor végére csúcsragadozókká váltak a mai Észak-Amerika és Ázsia földjén. Kezdetleges képviselőiket egyelőre nem ismerjük túl jól, éppen ezért számít jelentősnek a maga nemében Andrew McDonald és Alton Dooley, valamint Douglas Wolfe közös munkája, melynek eredményeit a PeerJ publikálta az elmúlt napokban.

A késő krétában hatalmas kiterjedésű beltenger árja hömpölygött a mai Észak-Amerika területének jelentős részén, mely számos lenyűgöző teremtménynek adott otthont. A korábban előkerült leletanyag szinte kivétel nélkül nagy izgalommal töltötte el a szakembereket, hiszen a fosszíliák gyakran nem csupán az egykori állatvilág tagjairól, hanem életük bizonyos jeleneteiről is tanúskodhatnak. A legutóbbi alkalommal sem volt ez másképp: egy, az USA-beli Alabama államában még 2014-ben talált pteroszaurusz-kövület ugyancsak felkerült a különleges esetek listájára.