Az impozáns méretekkel, valamint kifinomult érzékszervekkel rendelkező Tyrannosaurus rex hozzávetőlegesen 65 millió éve, a földtörténeti középkor végén tartotta rettegésben a környéket. Bár családjának kezdetleges képviselői eltörpültek volna mellette, néhány, a csoportjukat később sikeressé tevő tulajdonság már náluk is megjelent.

Mondhatni a véletlennek köszönhetően bukkantam rá a mostani bemutatóm alanyára. David Norman, a híres őslénykutató munkájával lassan tíz éve találkozhatott utoljára a magyar olvasóközönség. A kedvcsináló bevezetőt végigolvasva engem teljesen meggyőzött a minőségét illetően, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy kezdetben egyáltalán nem voltak fenntartásaim...

Bár a rég kihalt állatok megkövesedett csontjai rengeteg dolgot árulhatnak el a tapasztalt őslénykutatóknak, néhány lényeges részletről (mondjuk a kültakarót illetően) sokszor mélyen hallgatnak.

Dr. Matthew Borths, az Ohiói Egyetem paleontológusa mintegy hat éve aligha sejthette, micsoda meglepetés fogja várni azon a bizonyos napon. Miután engedélyt kért a kenyai Nairobi Nemzeti Múzeum kurátorától, az időt a gyűjteményben való kutakodással ütötte agyon ebédszünetében. „Mikor kihúztam az egyik fiókot, majd a tartalmára pillantottam, szinte rögtön tudtam: ezúttal valami különlegeshez lesz szerencsém.” – nyilatkozta az akkoriban a disszertációjára készülő tudós.

A cetek evolúciója hihetetlennek tűnő, mégis igaz történet: a kisméretű, sokakat a rágcsálókra emlékeztető állatokból évmilliók leforgása alatt valódi óriások váltak. A téma a mai napig rendkívüli népszerűségnek örvend az emlősökkel foglalkozó őslénykutatók körében. Egyik legkorábbi képviselőjük szóra bírt kövületei újabb fejleményekkel szolgálhattak törzsfejlődésükkel kapcsolatban.

A XVIII. század derekán titokzatos maradványokra bukkantak az Egyesült Államokban. Természettudósok tucatjai, sőt, maga Thomas Jefferson elnök is megpróbálta kideríteni, mégis miféle teremtményhez tartozhattak a rejtélyes csontok. Óriásnak, vízilónak és különösen nagyra nőtt ragadozó fenevadnak éppúgy gondolták, mígnem később bebizonyosodott, hogy az ismeretlen állat, az „amerikai incognitum” az elefántok távoli, annál jóval szőrösebb rokona volt. Georges Cuvier, az összehasonlító anatómia atyja 1806-ban a masztodon névvel illette az állatot. Ötven esztendővel a legutóbbi eset óta újabb faját írták le a mára kihalt ormányosnak, számolt be róla a PeerJ folyóiratban publikált tanulmány.

Jelen tudásunk alapján a perm–triász határán, hozzávetőlegesen 252 millió évvel ezelőtt bekövetkezett Nagy Kihalás volt a bolygónk élővilágát sújtó katasztrofális események közül a legpusztítóbb, ennek ellenére viszonylag minden hamar visszazökkent a régi kerékvágásba. A mezozoikum hajnalán olyan létformák jelentek meg, melyekhez foghatókat azóta sem hordott hátán a Föld: ilyenek például az eddig kizárólag Kínából ismert Hupehsuchia rend képviselői.

▲ Partra kikászálódott Eretmorhipis (Joschua Knüppe illusztrációja)

Mintegy 200 millió évvel ezelőtt, a jura időszak hajnalán a tengerek vizéhez közel eső, mocsaras vidék terült el a ma Keleti-Mecsekként ismert tájegység helyén. A parti fövenyt tapodó fürge teremtmények nyomai a puha iszapba mélyedve később kiszáradtak, peremük megkeményedett, így azok a következő elöntés alkalmával sem mentek tönkre, a kedvező körülmények szerencsés összjátékának következtében pedig csaknem sértetlen állapotukban maradtak fenn az utókor számára. Egyéb kövületeikkel, például megkövesedett csontjaikkal azonban a szakértők egyelőre nem találkoztak – ehhez fogható még sosem történt a Magyarhoni Földtani Társulat által útjára indított, immár négyéves programsorozat történetében, de talán épp ez a kissé misztikus légkör teszi olyan különlegessé a 2019-es esztendő győztesét. Vajon mit tudhatunk a titokzatos Komlosaurusról? Tartsatok velem, és nyomozzunk együtt a lapályok rejtélyes lakójának ügyében!

▲ Pecsics Tibor életnagyságú Komlosaurus rekonstrukciója (fotó: Henn Tamás)

A bolygónkon valaha élt legnagyobb szárazföldi állatok körében többek között a szauropodákat tarthatjuk számon: a gigantikus méreteket elérő behemótok puszta méretüknél fogva emberek ezreit nyűgözik le mind a mai napig. Az általános vélekedéssel ellentétben csoportjuk meglehetősen sokszínű volt – e jelenségre szolgálhat újabb kiváló példaként a nemrég leírt Bajadasaurus pronuspinax, a Dicraeosauridae család legújabb tagja.

▲ Raph Lomotan illusztrációja a Bajadasaurusról

„A cápák kora” – így is szokás nevezni a devon végét követő időszakot, mivel e porcos vázú ragadozók és rokonságuk ezalatt élték virágkorukat. Bár sokszor olyan formáik alakultak ki az íratlan múlt folyamán, melyek minden képzeletünket felülmúlják, maradványaik kevésbé ellenállóak a környezeti hatásokkal szemben, így eléggé nehéz kétségbevonhatatlan megállapításokat levonni például a küllemüket, esetleg az életmódjukat illetően. Egy kis szerencsével, na meg persze a korszerű berendezések alkalmazásával azonban leleplezhetjük a rejtélyes őshalak néhány titkát.