Mintegy 66 millió évvel ezelőtt a Yucatán-félsziget térségében egy hatalmas aszteroida csapódott bolygónkba, melynek pusztító ereje legalább egymillió atombombáéval érhetett fel. A következmények drasztikusak voltak, számos állatcsoport sorsát pecsételték meg – egy, a Current Biology által közzétett friss tanulmány szerzői arra keresték a választ, hogy egyes madarak milyen módon élhették túl a földtörténeti középkor végén bekövetkezett apokaliptikus helyzetet.
A röpképtelen, ám a vízi élethez annál jobban alkalmazkodott Hesperornis mellett az Ichthyornis tekinthető a dinoszauruszokkal együtt élt ősmadarak iskolapéldájának: az évtizedekkel ezelőtt megjelentetett szakirodalmi vagy ismeretterjesztő kötetek lapjain újra meg újra felbukkannak. Az első ránézésre sirályokra emlékeztető szárnyas az elmúlt hetekben ismét hallatott magáról, hiszen egy, a Nature virtuális hasábjain nemrég közzétett tanulmánynak köszönhetően válaszokat kaphattunk a madarak fejlődéstörténetével kapcsolatos néhány kérdésre.
▲ Két Ichthyornis a parton (Andrey Atuchin illusztrációja)
Lassan öt éve lesz már annak, hogy a Spinosaurus egy kis időre újra a figyelem középpontjába került. A Nizar Ibrahim nevével fémjelzett 2014-es kutatás háttértörténete, az új rekonstrukció és az abból levont következtetések, valamint a National Geographic hasábjain megjelent cikk a mindezeket bemutató dokumentumfilmmel együtt gondoskodott arról, hogy a vitorlás hátú óriásragadozó alaposan megsütkérezhessen a rivaldafényben. Egy újonnan publikált tanulmány alapján nem kizárt, hogy egyik rokona hozzá hasonló életmódot folytathatott.
A kambrium faunájának tagjai sokszor minden képzeletünket felülmúlják, hozzájuk fogható lények legfeljebb a sci-fi szerzők regényeiből köszönhetnek vissza. Elhelyezésük az állatok nagy családfáján éppen ezért nem könnyű feladat, de ennél talán még nehezebb valami biztosat kijelenteni arról, vajon miként tengethették mindennapjaikat ebben a számunkra szinte elképzelhetetlen világban. Az olyan fosszíliák, amik tanúskodhatnak egykori életmódjukról, ritkaságszáma mennek, így egy ilyen felbecsülhetetlen értékű kincs megtalálása garantáltan felkelti a paleontológusok érdeklődését.
A legutóbbi jégkorszak állatseregletében találhatunk néhány olyan tagot is, melyekhez foghatók nincsenek manapág: ilyenek mondjuk a gyakran hatalmas méreteket elérő földilajhárok. Bár évtizedek óta viták középpontjában áll a téma, miszerint az ember feltűnése vagy inkább a környezeti változások okolhatók-e az úgynevezett megafauna őslényeinek kipusztulásáért, egy új-mexikói nemzeti parkban tett felfedezés bizonyíthatja, hogy elődeink alkalmanként közeli kapcsolatba kerülhettek ezekkel az óriásokkal.
A máig nagy népszerűségnek örvendő dinoszauruszok meglehetősen gyakran kerülnek a paleontológia homlokterébe – szinte hetente írják le addig ismeretlen fajaikat, kivételes fosszíliáknak köszönhetően pedig legtöbbször az életmódjukról tudhatunk meg valami újat. Eredetük azonban a mai napig homályba vész, a megjelenésükkel kapcsolatos kérdések zöme még mindig megválaszolatlan. Ehhez szolgálhatott meglepő fejleményekkel egy, a Nature Communications virtuális hasábjain publikált friss tanulmány.
A pteroszauruszok váltak az első olyan gerincesekké, melyek önerejükből képesek voltak a levegőbe emelkedni. Eredetük legalább olyan rejtélyes, mint letűnésük az élet nagy színpadáról: az eddig előkerült leletanyag arra engedte következtetni a tudósokat, hogy a kréta végére mindössze egyetlen nagyobb csoportjuk maradt fenn. Erre cáfolt rá egy északnyugat-afrikai felfedezés, ami alapjaiban írta át a kihalásukról korábban gondoltakat.
A delfinek és cápák bizonyos vonásait egyaránt magukon viselő ichthyoszauruszok (nálunk meghonosodott nevükön halgyíkok) alkalmazkodtak a leginkább a sósvízi életmódhoz a tengeri őshüllők közül. Virágkorukat a földtörténeti középkor hajnalán, a triász alatt élték, népes táboruk ekkor volt a legváltozatosabb. Gigantikus fajaik ugyancsak ebben az időszakban tűntek fel – egy nemrég leírt fosszília szolgálhat bizonyítékul arra, hogy még a korábban gondoltakhoz képest is nagyobbak lehettek.
▲ Egy kisebb Californosaurus-raj kíséri az óriási Shonisaurust (Todd Marshall illusztrációja)
A sokak által csak az első madárként számontartott tollas dinoszaurusz, az Archaeopteryx a XIX. századtól tartja izgalomban a paleontológusok közösségét. Ugyan megjelenése felettébb madárszerű lehetett, nem minden tekintetben viselkedhetett hozzájuk hasonlóan, repülőképességük megítélése például hosszú ideje vált ki parázs vitákat szakértői körökben. A máig népszerű témát merően új szemszögből körüljáró friss kutatás gyökeresen megváltoztathatja eddigi elképzeléseinket.
▲ Mark Hallett illusztrációja az Archaeopteryxről
Néhanapján megesik, hogy a borostyánokkal üzérkedők meglátogatják a tudományos intézeteket, majd felajánlanak pár értékesebbnek tűnő darabot megvételre. Ez érdekes esetekhez vezethet, ám a jelenlegihez hasonlóra valószínűleg még nem akadt példa korábban.
