A főleg a kilencvenes években tomboló dinoszaurusz-mániának köszönhetően idehaza is szinte robbanásszerűen gyarapodott az egyszervolt teremtményekkel foglalkozó, elsősorban gyerekeknek íródott ismeretterjesztő kiadványok száma. Bár a kihalt állatokat általában részletesen mutatták be, mélyenszántóbban viszonylag kevesen foglalkoztak a rég letűnt idők tanulmányozásához kapcsolódó érdekes témákkal. Azóta persze gyökeres fordulatot vett a helyzet, sorra jönnek ki nálunk az ígéretes címek: talán csak a vakszerencsén múlott, hogy nem maradtam le az Eliseo García nevével jegyzett, kellemes látványt nyújtó Az evolúció című friss kötetről.

Brazília keleti csücskében terül el világhírű Araripe-medence: ahogy a neves Dr. Douglas Palmer fogalmazott az idehaza hiánypótlónak számító Evolúció című könyvében, a térség „az egyik legtisztább ablak, amelyen át ráláthatunk a déli félteke Gondvana szuperkontinensének kréta ökoszisztémájára”. Egy ilyen mesésen gazdag lelőhely viszont nem csak a lelkes paleontológusokat vonzza mágnesként... Az országban sajnos régóta virágzik a feketekereskedelem, a tehetős magángyűjtők súlyos dollárezreket hajlandók fizetni a legmutatósabb darabokért. Mint azonban láthatjuk majd, elvétve akadhatnak olyan történetek, melyek többé-kevésbé jól végződnek.

▲ Tupandactylus imperator (William Justi Marconi illusztrációja)

Ott, ahol most a horizontig végtelen homokdűnék uralják a látványt, hajdanán virágzott az élet. A Nyugati-sivatag keleti határmezsgyéjénél található El-Fajjúm, ahol már a XIX. század óta folynak ásatások, valaha dúsan tenyésző növényzettől zöldellő mocsárvidék volt, amit a vízimadarak sokaságán kívül teknősök, krokodilok, korai ormányosok, tengeritehenek, valamint a fák ágai között ügyesen mozgó főemlősök tekinthettek kizárólagos otthonuknak. A fáraók földje azonban még számos feltáratlan titkot rejthet – ezt a kijelentést látszik alátámasztani egy, a napokban közzétett szenzációs bejelentés.

Ukhaa Tolgod egy igazi kincsesbánya a paleontológusok számára. Innen kerültek elő az 1990-es években az Alvarezsauridae családot gyarapító Shuvuuia deserti kövületei. A könnyű felépítésű, alig egyméteres dinoszaurusz szokatlan küllemével szinte azonnal magára vonja a kíváncsi tekinteteket, sokakban vélhetőleg valamilyen furcsa madár benyomását keltheti: testét tollak boríthatták, hosszú hátsó lábainak köszönhetően villámgyorsan futhatott, csökevényes karjai jókora karmokban végződtek, keskeny állkapcsát pedig aprócska fogak szegélyezték. Vajon szolgálhat-e újabb meglepetésekkel ez a kissé bizarr teremtmény?

Mexikó északkeleti térségében, Új-León szövetségi állam területén található Vallecillo. A nevezetes lelőhelyen eddig feltárt, különféle ammoniteszektől, csontos halaktól, illetve tengeri őshüllőktől származó páratlan kövületek a késő kréta óceánjainak rég letűnt világába engednek bepillantást, egyúttal váratlan meglepetésekkel szolgálhatnak a szakérők számára. Egy ritkaságszámba menő fosszília aggályos természetéből kifolyólag most üröm is jócskán keveredett a paleontológusok örömébe.

Attól függetlenül, hogy sajnos manapság is számos rémképet társítanak hozzájuk, a szürke farkasok kulcsfontosságú szerepet töltenek be az ökoszisztémákban: a kanadai Yukon területén leginkább a jávorszarvasok állományának ritkításával vagy a rénszarvasok csordáinak tizedelésével őrködnek a természet kényes egyensúlya felett. Helyzetük azonban könnyedén alakulhatott volna másképp – ahogy azt egy, a Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology szakmai folyóiratban megjelent tanulmányban olvashatjuk, ezek a fenséges fenevadak kivételes alkalmazkodóképességüknek köszönhetik fennmaradásukat.

Ha ámulatba ejtő távlatok leküzdéséről esik szó, akkor az állatvilág számos rendkívüli példát állít elénk. A hatalmas gnúcsordák évente ingáznak Kenya és Tanzánia között a jobb életkörülmények reményében, népes seregletüket a bőséges táplálékforrás mellett az elviselhetőbb klíma hajtja előre a viszontagságokkal járó megpróbáltatáson. A kis godák (Limosa lapponica) még rajtuk is jócskán túltesznek, hiszen az alig 250–400 grammot nyomó madárkák Alaszkától Új-Zélandig tizenegyezer-ötszáz kilométert tesznek meg hét nap leforgása alatt. Egy paleontológusokból álló nemzetközi csapat tagjai úgy gondolják, hogy annak idején néhány dinoszaurusz ilyesféle bajnoki teljesítményekre lehetett képes.

A dinoszauruszokat leszámítva kevés őslény ragadta meg annyira a képzeletünket, mint a valaha élt egyik legnagyobb tengeri ragadozó, a megalodon. A cápák a hosszú évszázadok alatt kétes hírnévre tettek szert, s ha ehhez ráadásként szédületes méretek társulnak, a figyelem felkeltése alighanem garantált. A faj a mai napig rendkívül titokzatos, ezért úgy döntöttem, hogy egy terjedelmesebb összefoglaló keretein belül ismertetem mindazt, amit eddig tudni vélünk róla. Hogyan lehetett mítoszok ihletője? Miként élhetett a tengerek néhai rettegett ura? Milyen tényezők okozhatták letűnését az élet nagy színpadáról?

▲ Esther van Hulsen illusztrációja

„Elsődleges fontosságú evolúciós lépés” – fogalmazott eléggé lényegre törően Anne Taverne újságíró, utalva arra, hogy fejlődéstörténetünk során, az idő előrehaladtával a karmos mancsok kevésbé erős, ám sokkal precízebb kezekké szelídültek. Bár e rendkívüli tulajdonság kétségkívül hozzájárult civilizációnk létrejöttéhez, a szembefordítható ujjak megléte korántsem példa nélküli az állatvilágban, tudniillik a főemlősökön kívül a kaméleonoknál és néhány levelibéka esetében szintén jelen vannak. A földtörténeti múlt iránt elkötelezett kutatók ennek ellenére erősen rácsodálkoztak, mikor egy olyan csoportban fedezték fel a jelenséget, ahol nem számítottak rá: a pteroszauruszok népes rendjén belül.

Jelen tudásunk szerint a menyétfélék rendkívül sokszínű családja (Mustelidae) legalább 35–40 millió éve jelen van bolygónkon. Ahogy az egy, a PeerJ által közzétett tudományos dolgozatból kiderült, a fekete kontinens déli csücske a pliocén hajnalán igazi paradicsomi állapotokat nyújtott néhány különösen nagyra nőtt tagjuk számára.