A XIX. században tevékenykedő C. W. Andrews brit őslénykutató többek között az afrikai földrésszel szomszédos Madagaszkár őslényeit tanulmányozta. 1894-ben jókora csontok alapján írta le az elefántmadarak különösen nagyra nőtt tagját, mely utólag az Aepyornis titan nevet kapta – ez a besorolás ugyanakkor nem mindegyik paleontológus véleményét tükrözte, így évtizedek óta heves vitákat váltott ki szakmai körökben. A Londoni Zoológiai Társaság munkatársai, Dr. James Hansford és Samuel Turvey professzor új kutatásukkal egyszer s mindenkorra pontot kívántak tenni a problémás ügy végére.

▲ Elefántmadarak (Walter Alois Weber illusztrációja)

A megjelenésükben leginkább a krokodilokra emlékeztető, de azokkal közelebbi rokonságban nem álló Mesosaurusok ismerősnek tűnhetnek számunkra – a szemgödrök közelében elhelyezkedő orrnyílások, valamint a hosszú, oldalról lapított farok csupán két ismertetőjegy a sok közül, melyek a tengeri életmódhoz való tökéletes alkalmazkodást bizonyíthatják. Egy, a Frontiers in Ecology and Evolution szakmai folyóirat virtuális hasábjain publikált tanulmány azonban azt igazolhatja, hogy esetükben a helyzet korántsem bizonyulhat ilyen egyszerűnek.

▲ Petr Modlitba illusztrációja a Mesosaurusról

Az elmúlt napokban kivételes események láncolatáról számoltak be a különböző ismeretterjesztő és hírportálok: egymás után több, nagyon fiatalon elpusztult ősemlős mumifikálódott leleteiről cikkeztek. Ezek jelentősége nem merül ki pusztán a korukban – míg valamelyikhez foghatóval már találkoztak korábban, addig egyikük a maga egyediségével kisebb szenzációnak számít.

▲ A kisfarkas múmiája (fénykép: Yukon Önkormányzata)

Az őslények közül minden kétséget kizáróan a dinoszauruszok örvendhetnek a legnagyobb népszerűségnek: a tülkös Triceratops, a hátán lemezeket viselő Stegosaurus vagy a híres-hírhedt Tyrannosaurus rex milliók kedvenceinek számítanak. Na de ki hallott már az alvarezszauruszokról? A különös megjelenésű tollas népséggel kapcsolatban több, a mai napig megválaszolatlan kérdés vetődött fel. Csoportjuk ködbe vesző gyökereiről például a feltárások egészen a közelmúltig mélyen hallgattak.

▲ Egy termeszvár falát bontó Shuvuuia (Luis V. Rey illusztrációja)

Az Ausztráliától délre fekvő Király-szigetnek a közelmúltban sajátos állatvilága volt – e jellegzetes fauna egyik tagja, a törpe emu iránt mutatott komolyabb érdeklődést a Londoni Természettudományi Múzeum madarakra szakosodott paleontológusa, Dr. Julian Hume, aki 2014-ben a röpképtelen madár gazdag lelőhelyére talált Cape Wickham térségében.

Az ormányosok rendjének (Proboscidea) gyökerei egészen a paleocénig nyúlhatnak vissza – történetük 60 millió éve kezdődhetett, nem sokkal azután, hogy a kréta végén bekövetkezett globális katasztrófa átformálta Földünk arculatát. A máig fennmaradt néhány faj sajnos csak szerényen adhatja vissza csoportjuk egykori változatosságát. Hajdani képviselőik közül minden bizonnyal a Platybelodon lehetett az egyik legfurcsább, mely a Burian által illusztrált klasszikusok hatására sokakban a lapátfogú elefánt-rokonként rögzülhetett.

A paleontológusok munkájáról a mai napig sokféle mítosz él az emberek fejében. A méltán népszerű Jurassic Park egyik jelenetében például egy raptor hiánytalan csontvázát igyekeznek megtisztítani a homoktól – ilyesmi viszont nagyon ritkán következik be, kevésbé jó megtartású leletek sajnos sokkal gyakrabban kerülnek a kutatók keze ügyébe. Mindössze egy maréknyi vagy annál is kevesebb fosszília birtokában eléggé nehéz meghatározni, hogy pontosan milyen állat lehetett azok egykori tulajdonosa, így hát ne csodálkozzunk, ha olykor előfordulnak tévedések…

▲ Ounalashkastylus tomidai, a Paleoparadoxia közeli rokona (illusztráció forrása: Earth Archives)

Tojásrakó emlősök? Elsőre valóban szokatlanul hangozhat, de korántsem légből kapott képzelgésről van szó, hiszen a kloákások rendjébe (Monotremata) tartozó kacsacsőrű emlős és a hangyászsünfélék a mai napig ilyen módon szaporodnak. Az íratlan múltban sokkal elterjedtebbnek számító jelenség egyik újabb példáját jelentették be néhány napja, most azonban korábban ismeretlen részletekre is rávilágíthattak kutatásukkal a paleontológusok.

Bolygónk szinte ködbe vesző múltja, az élővilág sokszínűségének okai vagy eredetünk a mai napig sokakat foglalkoztatnak korosztályra való tekintet nélkül, lázba hozva a kíváncsi érdeklődőket és a szakma legnagyobb ászait egyaránt. A GABO Könyvkiadó egy „bámulatosan nagy munka” eredményét tette közzé a neves Dr. Douglas Palmer Evolúció című kiadványa képében.

A teknősökre pillantva két jellegzetes ismertetőjegyük szinte azonnal szembeötlik: egyrészt az állatokat védelmező kemény teknő, másfelől a fogatlan, a madarak csőrére emlékeztető állkapcsok. Fejlődéstörténetük a mai napig meglehetősen rejtélyes, ami számos szempontból vizsgálva okozott fejtörést a paleontológusoknak. Egy csaknem teljes épségében megőrződött fosszília törzsfejlődésük bonyolultságáról adhatott számot, ugyanakkor végleg pontot tehet a sokáig heves viták középpontjában álló eredetük ügyének végére.

▲ Eorhynchochelys sinensis (Adrienne Stroup illusztrációja)