Családjának egyik utolsó képviselőjeként tarthatjuk számon azt a féregszerű őslényt, mely mintegy 430 millió évvel ezelőtt, a szilur ideje alatt élhetett a mai Herefordshire megye környékén. A friss kutatás eredményeit összegző tudományos dolgozatot az angol Királyi Természettudományos Társaság (Royal Society) folyóirata, az Open Science jelentette meg a napokban.
„A természetes ütemnél ezerszer gyorsabban tűnnek el végleg a fajok” – számolt be néhány nappal ezelőtt a ScienceAlert. „Elpusztult Sudan, az utolsó hím északi szélesszájú orrszarvú” – tette közzé a National Geographic pár hónapja. Az interneten böngészve sajnos egyre többször futhatunk bele hasonló, felettébb aggasztó hírekbe, leszűrve belőlük a következtetést, hogy bolygónkon manapság valami nagyon nincs rendben. Elizabeth Kolbert a helyzetet megelégelve tollat ragadott, majd a dolgok sűrűjébe vetette magát. Munkájának gyümölcse, A hatodik kihalás idehaza az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg.
A dinoszauruszok unokaöccseinek tekinthető pteroszauruszok (vagy repülő őshüllők) üreges, rendkívül vékony falú csontjai eléggé ritkán kövülnek meg, ezért történetük, kiváltképp annak korai szakasza a mai napig meglehetősen titokzatos. Egy kezdetleges képviselőjükről érkezett friss fejlemény nemrég kavarta fel az állóvizet a paleontológusok berkein belül.
A gyakran négy lábon mozgó, élő harckocsikként jellemzett ankyloszauruszok a földtörténeti középkor végső szakaszában népesítették be bolygónkat. Megkövesedett maradványaikkal egyre gyakrabban találkoznak az őslénykutatók, sokszor új fajokként írják le azok egykori tulajdonosait. A legutóbbi alkalommal sem történt ez másként, ám ahogy kiderült, a felfedezés ennél jóval többet tartogatott.
▲ Dinoszauruszok sereglete (az illusztrációt Giuliano Fornari munkája alapján Szendrei Tibor készítette)
Richard Owen brit anatómus a páncélos testű Hylaeosaurus, a hüvelyktüskés Iguanodon és a ragadozó Megalosaurus megkövesedett maradványainak alaposabb szemrevétele után 1841-ben, a szigetország tudósainak egyik gyűlésén állt elő ötletével: a közös ismertetőjegyekre hivatkozva azt javasolta, hogy ezeket a mára kihalt lényeket egy új csoportba kellene sorolni, méghozzá a dinoszauruszok közé. A XIX. század óta tudásunk rengeteget gyarapodott a földtörténeti középkor koronázatlan királyaival kapcsolatban – az idő folyamán elméletek tucatjai, sőt, százai láttak napvilágot, amik (megalapozottságuktól többé-kevésbé függetlenül) szinte teljesen feledésbe merültek, vagy épp ellenkezőleg, mély gyökeret eresztve a mai napig fennmaradtak.
▲ Az Iguanodon a frissülő fejlemények tükrében folyamatosan alakult át szemeink előtt (Davide Bonadonna illusztrációja)
A turákófélék családjában (Musophagidae) gyümölcsevő, közepes termetű madarakat találhatunk, melyek manapság kizárólag Fekete-Afrikában (a kontinens Szaharától délre eső térségében) fordulnak elő. Egy nemrég publikált tanulmány azonban azt igazolhatja, hogy az endemikus, élénk színekben pompázó társaság valaha Észak-Amerika földjén is megvethette a lábát.
Földünk első csúcsragadozóit (melyek a kambrium idején, mintegy 500 millió évvel ezelőtt vadásztak) a Radiodonta rend tagjai között kereshetjük: legismertebb képviselőjük, a szokatlan megjelenésű Anomalocaris a valamivel több, mint egyméteres hosszával igazi óriásnak számított a maga korában. A Csianni Liu (Északnyugati Egyetem; Hszian, Kína) vezette csapat munkájának hála ezen bizarr húsevők életének korai szakaszába nyerhettünk bepillantást.
Egyszerre volt jeles geológus, őslénykutató és etnográfus, kis híján elfoglalhatta Albánia trónját, emellett nevéhez köthető a történelem első repülőgép-eltérítése is… Nem, ezúttal nem egy készülő hollywoodi szuperprodukció sztárjáról van szó, hanem Nopcsa Ferenc báróról, hazánk kalandos életű tudósáról. Vakulya Norbert XX. századi polihisztorunkat választotta legújabb szerzeménye, a Vihar Erdélyben című könyv főhősének.
A nagyobb visszhangot keltő felfedezések ellenére a mai napig számos tévképzet uralkodik az emberek többségének fejében a földtörténeti középkor alatt élt emlősökről: azok csak a dinoszauruszok árnyékában húzhatták meg magukat, emellett kizárólag azután nyílt esélyük a felemelkedésre, hogy óriási szomszédaik végül mind kipusztultak. A Nature által egyik újonnan publikált jelentésben egy olyan ősemlősről olvashatunk, mely méreteit vagy épp megjelenését figyelembe véve nem igazán lenyűgöző, ám más tekintetben hatalmas tudományos jelentőséggel bírhat.
Mintegy 66 millió évvel ezelőtt a Yucatán-félsziget térségében egy hatalmas aszteroida csapódott bolygónkba, melynek pusztító ereje legalább egymillió atombombáéval érhetett fel. A következmények drasztikusak voltak, számos állatcsoport sorsát pecsételték meg – egy, a Current Biology által közzétett friss tanulmány szerzői arra keresték a választ, hogy egyes madarak milyen módon élhették túl a földtörténeti középkor végén bekövetkezett apokaliptikus helyzetet.
