A hüllők említésére sokak gondolatában egy nagyra nőtt, kevésbé értelmes és lomha teremtmény jelenhet meg elsőként, holott számos olyan kivétel akad közöttük, melyek nem erősítik a szabályt. Nagyon könnyen találhatunk ilyen példát már csak akkor is, ha kizárólag az utolsó szempontot vesszük figyelembe.

A Mianmar északi részén elterülő Hukawng-völgy világunk egyik leggazdagabb borostyán-lelőhelye, csak 2015-ben legalább tíz tonnányi került napvilágra ezekből a fosszíliákból. Értékük szinte felbecsülhetetlen, hiszen sokszor olyan életképeket őriznek meg az utókor számára, amikről más kövületek nem tudnának mesélni – jó példa lehet erre a vámpírhangyaként elhíresült Linguamyrmex vladi, melynek dolgozói különleges szájszervükkel szívhatták ki áldozataik testnedveit.

Az úgynevezett kambriumi robbanás során feltűnt állatcsoportok legtöbbje utódok nélkül tűnt le, ám akad néhány, melynek tagjaival a mai napig találkozhatunk. A gyűrűsférgek népes törzsébe (Annelida) a sokak által ismert földigiliszták, valamint a többnyire vérszívó piócák éppúgy beletartoznak, mint a gyakran tarka színekben pompázó soksertéjűek (Polychaeta osztály).

Solnhofen a maga alig kétezres lélekszámával meglehetősen csendes település, nevének említésére legfeljebb a kövületgyűjtők vagy a paleontológusok kapják fel azonnal a fejüket. A mintegy 150 millió évvel ezelőtti állapotok minden bizonnyal sokkal népszerűbbé tették volna a német vidéket, hiszen akkori látványa napjaink legfelkapottabb turistaparadicsomjaiét idézhette.

A rágcsálók rendje (Rodentia) az ide sorolt, több ezer leírt fajjal az egyik legnépesebb csoportja az emlősök osztályának (Mammalia). Rendkívüli alkalmazkodási képességeiknek, valamint szapora természetüknek köszönhetően szinte az egész földkerekségen megvetették a lábukat. Jelenleg élő képviselőik túlnyomó többsége meglehetősen kisméretű, ám ahogy manapság, úgy a földtörténeti múltban is kialakultak közöttük óriások. Bár a maga 2,5 méteres hosszával és körülbelül 200 kilogrammos súlyával nem kerülhetett fel a képzeletbeli dobogó csúcsára, távoli rokonai mind eltörpülnek az óriáshód (Castoroides) mellett. Az elmúlt hetekben a hatalmas rágcsáló újabb, jó megtartású fosszíliájára bukkantak a kanadai Manitoba tartomány délkeleti csücskében.

A madármedencéjű dinoszauruszok rendje (Ornithischia) az évmilliók folyamán számos elképesztő formát öltve képviseltette magát: közöttük tartják számon a fürge kétlábú növényevőket, a lemezes hátú sztegoszauruszokat és a jól páncélozott ankyloszauruszokat, a leginkább fura fejdíszeikről ismert hadroszauruszokat, valamint a tülkös dinókat a vastag koponyájú pachycephaloszauruszokkal együtt. Eredetük sok más csoportéhoz hasonlóan szinte teljesen homályba vész, az egyes családok között fennálló rokoni kapcsolatok meghatározása ugyancsak nehéz feladatnak bizonyul a tudósok számára. A minél tökéletesebb családfa megrajzolásában a ritkaságszámba menő felfedezések nyújthatnak segítséget, amire legutóbb Csehország területén került sor.

A hosszú évmilliókon keresztül tartó elszigeteltségéből fakadóan meglehetősen fura teremtmények népesítették be a legkisebb földrészt néhány ezer éve – a komodói sárkányokhoz közel álló, sokak számára csak megalániaként ismert Varanus priscuson kívül az erszényes oroszlán (Thylacoleo carnifex) erősítette a ragadozók táborát, a növényevők között pedig a nagyra nőtt röpképtelen madarak mellett olyan óriáskengurukat találhatunk, melyek az idő folyamán talán elvesztették az ugrálás képességét.

Földünk történetének legkorábbi szakasza a mai napig jórészt homályba vész, ám az őslénykutatók áldásos tevékenységének – és kismértékben talán a szerencsének – hála a kép lassacskán ugyan, de egyre inkább tisztulni látszik. Sok százmillió évvel ezelőtt bolygónkat olyan teremtmények népesítették be, melyekhez foghatókkal manapság már nem találkozhatunk.

David Frederick Attenborough 1926. május 08-án látta meg a napvilágot Isleworth városában. Vajon sejthette-e bárki is akkoriban, micsoda kivételes karriernek néz elébe a kis jövevény? Neve az igényes ismeretterjesztéssel forrott össze, dokumentumfilmjei otthonainkba varázsolták Földünk lenyűgöző élővilágát. Páratlan tetteiért azóta lovaggá ütötték, manapság pedig a klímavédelem élharcosává vált: szenvedélyes beszédeivel a globális felmelegedés beláthatatlan következményeire próbálja felhívni a figyelmet, cselekvésre ösztönözve mindannyiunkat.

Bolygónk régmúltban gyökerező, íratlan történelme szintúgy lenyűgözte. Már gyermekkorától kezdve hódolt a kövületvadászatnak, a fosszíliák gyűjtésének semmihez sem fogható érzése teljesen magával ragadta világunk fiatal felfedezőjét. Mint egyszer fogalmazott, egész másképp alakult volna kapcsolata a természettel, ha ez a tevékenység annak idején teljesen kimarad az életéből.

„És nem ismertem nagyobb izgalmat annál, mint amikor egy ígéretes külsejű kőre akadtam, ügyesen megütöttem a kalapácsommal, aztán figyeltem, ahogy szétesik, és a napfényben megcsillanva előkerül a szépséges lelet. Boldoggá tett a gondolat, hogy én vagyok az első ember, aki megpillanthatta.”

Rengetegen tartozhatnak hálával a legendás természetfilmesnek, hiszen tevékenysége sokakra gyakorolt rendkívüli hatást. Az előbbi kijelentés alól természetesen én sem jelentek kivételt, ezért különkiadással készültem e jeles alkalom megünneplésére. Ezzel a rövid összeállítással szeretnék tisztelegni hősöm példamutató munkássága előtt, egyúttal boldog születésnapot kívánni neki. Istenek éltessenek sokáig, Sir David Attenborough!

Ahogy az számtalanszor bebizonyosodott az utóbbi évek során, a múzeumok raktáraiban található leletanyag sokszor szolgálhat kellemes meglepetésekkel az íratlan múltat kutatók számára – gyakran teljesen új fajokat fedeznek fel vagy épp az ősállatok életének egy mindaddig ismeretlen részletére derülhet fény az ottani maradványok tüzetesebb tanulmányozásával. Dean Lomax, a Manchesteri Egyetem munkatársa kollégáival egy kisméretű ichthyoszaurusz csaknem hiánytalan csontvázát vizsgálta meg, munkájuk eredményeit pedig a Historical Biology tette közzé az elmúlt napokban.

▲ Fiatal ichthyoszaurusz (Esther van Hulsen illusztrációja)